A címbeli vízi út hajszálra úgy kezdődik, mint minden más utazás: általános benyomást kapunk az elsődleges látványról; arról, ami vonzza az utasok tekintetét. Ezek pedig a legtöbbször – közhelyek szoktak lenni. Miként most is.

„A feneketlen mély vízben acélkemény sziklacsúcsok rejtőznek. Látni nem lehet őket, de jaj a hajónak, ha közelükbe ér. Az ember őrködik a hajók útja felett. A jugoszláv parton, fent a hegyoldalban útjelzőállomás. A Vaskapu ügykezelősége – nemzetközi szerv – építtette ezeket a villaszerű kis házakat, amelyeknek legtetején fehér vagy vörös ballonok jelzik, szabad-e az út, vagy veszélyes az átkelés. Sűrű egymásutánban következnek ezek a kis házak a Duna partján, s a hajósok biztosabbnak érzik magukat a fedélzeten…
Gőzösünk kapitánya, kormányosa, gépésze helyén van. Parancsok hangzanak el, éberen figyelnek az emberek. Nem kicsi a tét. Hetven méter széles a hajózható út és ötven méter szélességben úszik a hajóraj. Sodródjék arrébb az ár hátán valamelyik uszályhajó jobbra-balra néhány métert es nincs tovább, a sziklaélek kíméletlenek.
A mennyországhoz és a pokolhoz itt kerül a Dunai a legközelebb – tartja a régi hajós mondás. – Ahogy a felhők ráfeküsznek a szorosra és enyhe köd táncol a víz felett, ahogy hajónk óvatosan úszik az ár sodrában és halálos csend van a fedélzeten – különös, furcsa érzéssel adunk igazat a dunai hajósoknak.
Még egy kanyar, aztán alig észrevehetően kezdjük magunk mögött hagyni a szoros legvadregényesebb részét.
Mikor már ideérünk, megered a hajósok nyelve is. Elmondották, hogy a Kazán-szoros a Duna kulcsa. Századokig a természet volt itt az egyetlen úr. Alig volt olyan nagy hajó, amely át tudott vergődni a zátonyos, örvényes és sziklás szakaszon. S akkor hogy történt a dunai szállítás? Egy öreg tengerész meséli:
– A tenger felől a hajók eljöttek az alsó bejáratig, ott szekérre rakták az árut és ,,tengelyen” vitték a nehéz hegyi úton át a felső kijáratig, Drenkováig, ahol ismét gőzösre került az áru és így mentek a sleppek Passauig, Regensburgig. Képzeljük csak el? milyen fáradságos, költséges volt ez az átrakodás.
Utat, hajóutat építeni – századokkal ezelőtt is próbálkoztak már a népek. Castrumok, várak épültek a sziklaormokon. Védték a szorost római légiók, vívták az erődöket népvándorló törzsek. Ezernyi történelmi emlék beszél arról, hogy mennyi vér folyt itt a zsarnokok elleni harcban.
– Nézzétek csak, ott van a Traján-tábla. Az útépítés emlékére állították ide a rómaiak – figyelmeztetnek.
Kitűnő tengerész-látcsővel kutatjuk a partot. A római betűk, a latin szöveg azonban így sem olvasható. De a tábla áll, az évezredeket idézi, hazánk népének régi történelméről mesél.
Most ismét az öreg tengerész veszi át a szót.
– Az útépítés nagy munkájával csak sokkal később tudtak megbirkózni. A XIX. század utolsó éveiben épült út a balpart sziklafalába vágva végig az Al-Dunán. És ha jól tudom, akkor készült el a Vaskapu híres útja; a csatorna is.
Emléktábla hirdeti ezt az eseményt, Széchenyi István, Vásárhelyi Pál, Baross Gábor nagy művét.
…Rohan az idő. Délután két óra. Kiértünk a szorosból. Kis, lakatlan szigetek mellett megyünk el, aztán sima lesz az út, s a Duna ismét szélesedni kezd. Megművelt földdarabok szegélyezik mindkét partot. Lankás legelők, erdők, házak – a békés élet ezernyi jele mindkét oldalon.
És itt újra melegen süt a júniusi nap.
Elbágyadtunk, kifárasztott a nagy élmény. Örülünk, hogy bal kéz felöl feltűnik Orsova.
Azt mondják, amíg elérünk a kikötőbe, van elég időnk megebédelni.”

A két újdonsült dunai utas élményre kíváncsian szétnéz a neves folyami kikötővárosban, mely szerintük egy kelet-erdélyi városkához hasonlít. A kóborlásban megpihenve egy padon, mindjárt beszédbe is elegyednek egy harminc éve Orsován lakó férfivel, Popovics bácsival, aki „jól beszél magyarul, épp ilyen jól tud románul, szerbül, németül” s aki szerint „errefelé sokan tudják ezt a négy nyelvet.” Szerzők úgy tűnik, megfogták az Isten lábát: Popovics bácsi egy füst alatt röviden be is avatja őket a város „rejtelmeibe”. Megtudjuk az 1955-ös Orsováról, hogy „csupán néhány ezer lakója van, de hajójavító műhellyel, azbesztgyárral, textilgyárral, három szakiskolával, tucatnyi elemivel s két kikötővel büszkélkedik”. Ha bírná erővel, Popovics bácsi a város feletti kilátóhoz is elkísérné újdonsült barátait, de lassan beesteledik, s ők inkább a hajójavító telepre lennének kíváncsiak.
A további ismerkedést a várossal másnapra halasztották.
A műhely vendégszerető vezetői hiába szabadkoznak, hogy vállalatuk csak hajójavítással foglalkozik, a riporterek cáfolják ezt a szerénykedő állítást, rámutatva, hogy „az orsovai telep az államosítás óta kinőtte magát. „Korszerű gépek, épülő vontatóberendezés, hatalmas emelődaruk” fogadják a látogatókat. A hajóépítő telepet ráadásul fiatal, a Szovjetunióban tanult mérnök vezeti, aki bemutatja legjobb munkatársait. Érdekes módon német, cseh, szerb, török munkatársak dolgoznak itt testvéri egységben, ami „értékesebb minden kincsünknél” – állítja a fiatal mérnök.
Ebédidőig forgolódnak a műhelyek telepén; ilyenkor mindenki leteszi a munkát és a megérdemelt pihenésé a szó. A kikötőben álló magyar és osztrák hajókon szintén lelassul az élet, csupán a szerzők ülnek tűkön, mert a kikötő kapitánya előzékenyen közölte velük, hogy az Argeş nevű motoros hajó hamarosan végez feladatával a Cserna torkolatánál és Orsovára készül. Ha úgy gondolják, a fedélzetén elhajózhatnak egészen Ada-Kaleh szigetéig, amely akkor még valóságos virágoskertként háborítatlanul pompázott a Duna közepén, Orsova szomszédságában.

Cseke Gábor

(Folytatjuk)