Ábel Ábel az a székelyföldi filmrendező, aki tán még meg se született, ettől és nagyjából mindentől függetlenül viszont megkezdődött a Cannes-i filmfesztivál. De ha mégis megszületett, és épp őt látjuk lazán fölfelé lépdelni a fesztiválpalota véget nem érő lépcsősorán, akkor meg ugyanbiza mi van szőrtarisznyájában? Akármi legyen, a világot jelentő filmvászonról lepereg, még ha Brüsszel tudja is, hogy hol van a Székelyföld.
Ezt a jópofa bejelentést címként láttam néhány évvel ezelőtt az egyik erdélyi magyar napilapban, olyan gyöngy, hogy lám, azóta se feledtem. Ábel Ábel, mint mondani szokás, sorsproblémáinkat fogalmazza meg egyfolytában a filmművészet sajátos eszközeivel. Itt aztán minden látható ától cettig, ami meghatározza életünket. Nem csodálkoznék, ha a magas zsűri idejében észreveszi e még zsenge, de ígéretes teljesítményt, és így vagy úgy, de jutalmazza. Az ifjú tehetség kissé restellkedve vallaná be a vakuit villogtató sajtónak, hogy Szolzsenyicin kisregénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja nagy hatással volt rá, ennek megfelelően ő is reggeltől egészen estig forgatott otthon, Udvarhelyen, legalább tízszer elfáradt, azt hitte, már nincs tovább, de szerencsésen sikerült befejeznie.
A lehetséges helyszínek pedig: a Szejke-nap („hadd ismerje meg a világ eztet a sehol máshol nem csobogó tiszta forrást!”), a vár (vigyázat, omlik!), a Patkó (itt is porlik, de mint a szikla), a terelőút (házfalak repedeznek össze-vissza). Az omlás virágai, ezt a munkacímet adta Ábel Ábel a filmnek, mert azért annyira ő sem plagizálja a világirodalmat, A romlás virágait. S a főszereplők? Ez is páratlan társaság. Megjelenik állandó premier plánban székely bácsi, eltalálták, az a viccbeli.
Azt hiszem, senki még oly kéjjel nem terjeszti magáról a maga kitalálta vicceket, mint a székely. Sem a jereváni örmény, sem a zsidó, a skótokról nem is beszélve. S megjelenik életnagyságban korunk hőse. A kisipar nagy hagyományain nőtt fel, apja az asztal körül hajkurászta, ő ezt a haladónál is rohanóbb hagyományt felkarolta, és ha van kinek, továbbadja. Nemcsak a kettős honfoglalás mítoszát, s hogy mi Csaba népe vagyunk, mindenkinél nagyobbak. Mindazonáltal szelídebb lesz a holnap – emeli mutatóujját Ábel Ábel. Még az is megtörténik, hogy szerencsénkre. Ha a nyolcvankilenc előtti székely kistársadalom (akárcsak a nem székely és valamivel nagyobb) alapvetően besúgókból és besúgottakból állt, s akkor még hol vannak a mutánsok: a besúgó besúgottak és a besúgott besúgók, most azért ez a képlet is bonyolultabb lett. Ebbe az újabb sokszínűségbe mi minden belefér, a pártok szabadságától, a sajtószabadságtól az elbocsátottak kényszerszabadságáig, a melegbároktól az emberi lélek jéghideg közönyéig, ismert és ismeretlen felebarátainkkal szemben. Szerintem ez utóbbi a kor lényege, no meg az egyéni meg a csoportagresszió, ami éppúgy lehet munkahelyi, mint sétatéri tünet. A másik ember, és úgy általában mindenki megalázása – zárja bölcselmeit a tetőtől talpig székely rendező, majd búcsút int, s belép a filmpalotába. Mi pedig hosszas tapssal köszöntjük őt, aki máris nagy szolgálatot tett közösségünknek. S ha nem, hát tesz, mert ez pályájának mondhatni sorsszerűsége. Úgy bemutatni valamit, mintha volna, csak épp a világ nem akarja tudomásul venni.