Ada-Kaleh madártávlatból (a könyv eredeti illusztrációja)

A kollektív útleírásnak ezután következő – terjedelmileg nem túl bőbeszédű – része azért különösen érdekes számomra, mert amikor 1985-ben megpróbáltam hajóra szállni Turnu-Severinben, Ada-Kaleh szigete már csak emlék volt a helyiek számára. Igaz, hogy megnézhettem egy dokumentum filmet, mely az egykor virágzó szigetet, majd eltüntetését ábrázolja abból az időszakból, amikor a vaskapui román-jugoszláv közös vízierőmű épült, kélsőbb riportokat, dokumentumokat olvashattam a sziget egykori életéről, de Dánosék híradása azért is megdöbbentő, mert halvány árnyéka sincs benne a későbbi pusztulás tervének. A riport tanúsága szerint az ott élők akkor még úgy képzelték, hogy a sziget jövője távolról sem a megsemmisülés, hanem az általános felemelkedés irányába tart…

„…Ahogy most izgatottan útra készülünk – olvasom a patinás szöveget –, történelmi adatok jutnak eszünkbe, krónikások feljegyzései, csaták évszámai. Tegnap egy fiatal dunai matróz mesélte, hogy Ada-Kaleh volt a régi magyar és román főurak egzotikus mulatóhelye. Ezenkívül csak annyit tudott róla, hogy kitűnő cigarettát készítenek, elsőrangú rahátot, s hogy igen vonzók a sziget török lányai.
Megjött az Argeş.
Ahogy a móló mellé kanyarodik és elhalad a nagy hajótestek mellett, úgy tűnik, mint egy öreg hajó kis, virgonc, fiatal gyermeke. Mozgékony, fürge. Kapitánya fiatal ember, Mirescu Romulus, 33 éves craiovai fiú. Tengeri hajósnak készült, de beleszeretett a Dunába.
– Aki egyszer hajózik ezen a folyón, az nehezen hagyja el, mondotta; úgy hisszük, ez a szeretet nem kizárólag a Dunának szólt, hanem azoknak a világvárosoknak is, amelyek a Duna partján feküsznek. A múlt hónapban például Bécsben járt, azelőtt Budapesten, s lehajózott Szulináig. Az az érdekes, hogy itt a szomszédban, félórányira innét, Ada-Kaleh-n ő sem volt soha.
Milyen csalóka a víz. Azt hittük, hogy néhány perc alatt a szigeten leszünk, s íme, már több mint egy negyedórája dohog az Argeş és csak most tűnik fel közvetlen közelben a sziget partjait őrző jegenyefasor. Könnyen ment a partraszállás.
Néhány métert mentünk csupán a sziget keskeny útján… Mintha régi keleti mesék színhelyére érkeztünk volna. Sok-sok virág, boltozott várkapu, titokzatos, szűk utcák, török beszéd.
Szinte várjuk, hogy a sáncárkon túl varázslók bukkanjanak fel, vagy janicsárok jelzőkürtje szólaljon meg. Hárem magas falát sejtjük; s a karcsú, kucsmás tetejű minaret balkonjáról mintha müezzin kiáltaná szét az igazhitűek imáját a szélrózsa minden irányába.
Szótlanul, rnegilletődve ballagunk. Már-már ki is mondanánk azt a mondatot, hogy: hiszen ez a múltból ittfelejtett világ, mikor néhány méterre tőlünk egy mohával benőtt bástya lőrése mellől megszólal a rádió hangszórója és közvetíteni kezdi a legújabb híreket az ország szívéből, Bukarestből. Beljebb, a főtéren a szűk utcák kicsit kiszélesednek (ha a széles szót használhatjuk), és pompázó kertek sora rejti maga mögé az alacsony házakat.
Olyan ez a főtér, mint bármelyik más kisvároskában. Üzlet üzlet mellett. Egyik fölött az Alimentara [az élelmiszerbolt egykori elnevezése románul] jól ismert táblája, másik fölött A mi könyvesboltunk [románul: Librăria Noastră] betűi, majd könyvtár és klubterem. Az érdekes az, hogy a főtérről nyílik a dohánygyár bejárata is. Egy kicsit lennebb van a néptanács.
Mivel is foglalkozhatik itt a néptanács? Halin Huszein, a néptanács titkára felel erre a kérdésre. Őt választotta meg a sziget lakossága, nemcsak azért, mert becsületes asszony, a nép fia, hanem mert török a nemzetisége, s így aztán jobban érti a lakosság örömét, bánatát.
– Nagy munkában vagyunk – felel kérdésünkre. – Most éppen a szigetet szépítjük. Kijavítjuk az utakat, rendbe szedjük a középületeket, a parkokat. Nem kicsi munka a sziget ellátása sem. Meg aztán gyáraink is vannak.
Miközben a konfekciós üzem felé tartunk, azt mérlegeljük magunkban, hogy vajon miként fér meg a sziget patinás romantikája a mi életünk reális jelenségeivel. Hogyan fér meg Miskin Baba misztikus sírja, a várbarlangok sejtelmes árnyai, Ali Kadri sziklára épült palotája, a fügefákkal díszített főúri kert, az évszázados török temetők csendje, az öreg muzulmán asszonyok arcát befedő kendő – a néptanács hazafias akcióival, a rádiósítási állomás művészegyüttesével, a terv teljesítéséért küzdő dohánygyáriak szocialista versenyével, a kastélyban berendezett gyermekotthonnal, az újfajta gondokkal, újfajta életmóddal?
Nem is olyan rég az egész sziget emberestül, utcástul, házastul, földestül egyetlenegy ember tulajdona volt: Ali Kadri török főúré. Jelképnél is több ma az, hogy negyvenszobás palotájában ma a sziget dolgozóinak szép, fekete szemű, apró gyermekei laknak. Gyermekotthon lett belőle. Meglátogattuk a palotát. A volt úriszobában a gyermekek nappali szobája van, a táncteremben az egyik hálószoba, az előcsarnokban az ebédlő. És így tovább. Meg kell adni, Ali Kadrinak volt ízlése. Csupa napfény a kastély, csupa ötletes építészeti megoldás az egész ház. És micsoda kilátás nyílik a Dunára! Három terasza is van a háznak. Az egyikről csupán a sziget és a jugoszláv part közötti gyönyörű rész látszik. A másikról mindkét part egész Orsováig. A harmadikról pedig befoghatja a szem az egész fenséges tájat, a zöldellő hegyeket, fehéren megcsillanó házakat, a Duna két partján húzódó városokat s a méltóságteljesen hömpölygő nagy vizet.
A palotából a konfekciógyárba mentünk. Itt ismerkedtünk meg Dervis Ferzane élmunkásnővel. A szabászaton dolgozik, munka után pedig a kultúrcsoportban énekel. Ez a fekete hajú, jellegzetesen keleti arcú szép lány az Ada-Kaleh-i kultúrcsoport kitüntetett szólistája. Ősi török dalok csendülnek fel ajkán, egy régi nép régi fájdalma és új öröme…
A dunai szél szárnyán elröppent a délután. A napkorong már elrejtőzött a szerb erdők rengetege mögé és csak bíbor palástját hagyta itt mutatóul.
Az Argeş kürtje parancsolóan hív a fedélzetre… Már a kikötő kövén koppan cipőnk, amikor a part melletti ösvényen két fiatal lány közeledik. Karjuk telistele rózsával. Csak most ismerünk rájuk: Halin Neszvet, a cigarettagyár fiatal munkáslánya és Dervis Ferzane… Átnyújtják a csokrokat.
– Ez itt a szokás – mondja Halin.
Ada-Kaleh-i vörös rózsák…
Az Argeş kürtje hív.
Már a fedélzeten vagyunk.
– Jó utat! Kísérje szerencse hajótokat! kiáltja túl a motoros zúgását Ferzane. – És ha eljuttok Sulináig, dobjatok be egy-egy szál rózsát a tengerbe! A régi hajósok is ezt tették. Azt tartja a monda, szerencséje lesz annak, aki a rózsát nevelte.
(…)
Este lett, mire visszatértünk Orsovára.”

E sorokat képtelen vagyok megilletődés nélkül olvasni. Túl sokat tudok a sziget múltjáról, sorsáról, az ott lakók szétszóratásáról, kipusztulásáról ahhoz, hogy elődeim útinaplóját – sutaságait, hamis felhangjait leszámtva – semmibe vegyem…

Cseke Gábor

(Folytatjuk)