Juhász Gergely így szólt feleségéhez, Emma asszonyhoz a zuhogó napfényben:
– Be kell mennem ma Pestre. Hiányzik egy adat. Tudod. Arany János, az apa, nem áll egészen tisztán előttem. Amikor ezernyolcszázhatvankilencben…
Itt most nagyon egyszerű és mégis rendkívül bonyolult körülményeket kezdett el magyarázni Arany Jánosról és viszonyáról leányához, Juliskához. A Balaton vizében feküdtek, nyári verőfényben. Lábuk térdig elmerült a mozdulatlan, langyos vízben, hátuk a homokon pörkölődött, fejük egy közös pipacsvörös párnán hevert.
– Látod, itt van ez a vers, – magyarázta Juhász Gergely.

»Bús az ősznek hervadása.
Hulló lombok, néma táj…«

Emma asszony álmodozva folytatta :

– »De az ősznek van varázsa….«

Együtt mormolták a muzsikáló sorokat, a gomolygó kék eget nézték és boldogok voltak.
– Csak eridj be, fiam, – mondta az asszony, – de ha lehet, ne maradj sokáig. Mikor jössz vissza?
– Holnapután biztosan, – felelte mély, tiszta hangján a férfi s tovább magyarázott : – A dolog úgy áll, kérlek . . .
A magyarázat valóban érdekes volt s a legnagyobb mértékben felkeltette Emma asszony érdeklődését. Szerette férjét s imádta kedvteléseit,
melyekben mind a ketten foglalkozást, sőt hivatást is láttak. Gondtalanul gazdagok voltak, külön-külön mindegyik földet, házat, pénzt, egy-egy nagy vagyont vitt a házasságba, amely öt esztendő óta a mai napig egyenletes, tiszta, meleg és napsugaras volt, mint ez a nyár, amelyet már második hónapja zavartalanul élveznek a Balaton mentén. Juhász Gergely nem mindig volt filozófus és esztétikus ; fiatalabb korában regényeket és színdarabokat is írt, de csak mérsékelt elismerést ért el velük jóakaratú barátainál is. Azóta teljes kielégülést talált esztétikai munkásságában, meg volt elégedve könyveivel, melyeket komoly érdemük szerint méltattak s különösen büszke volt Kleistről írott kötetére, melyben elégtételt adott ennek a mellőzött s a közönséghez soha el nem jutott nagy költőnek, akinek lelki titkaival esztendőkön át foglalkozott. Munkája nem volt magányos, szobatudósi adatgyűjtés, még otthon sem. Emma asszony résztvett szenvedélyes munkájában; úgy látszott, hogy feloldódik minden percében s vele együtt élvezi azt az izgalmas vállalkozást, amely halott zsenik tetemeit életre galvanizálja.
Szerették egymást és szerelmüknek mindennap ezer tanújelét adták. Az volt a szokásuk, hogy szavakkal is kifejezést adtak érzelmeiknek s különösen lefekvéskor és felkeléskor gyengéd és zengő szavakkal biztosították egymást ragaszkodásukról. A férfi már negyven esztendős volt; szakállt viselt és hosszú haját hátrafésülte. Ez a szakáll, mely kicsiny volt ugyan, de körül befonta az arcát, egy időben sok csöndes és óvatos vitára adott köztük alkalmat: az asszony jobban szerette a szabad arcot, de megértette férje ragaszkodását, aki bevallotta, hogy nem tud leszokni gyakori elpirulásairól és állandóan jelentkező szemérmes félénkségéről, félszegségéről és bizonytalanságáról, mely könnyen zavarba ejti és arcába korbácsolja a vért az emberek között.
Emma asszony tíz esztendővel volt fiatalabb nála, de ez a korkülönbség úgy látszott, hogy szerencsésnek volt nevezhető ; házasságukba az asszony fiatalsága szórta a frisseséget, a lendületet, az elfogulatlanságot s ami oly boldoggá tette őket: a kis dolgok állandó örömét.
Hosszan megcsókolták egymást a napfényben s villájukba vonultak. Megebédeltek, sétáltak egy keveset, aztán kimentek a délutáni vonathoz, amely Pestre vitte a férfit.
Bensőségesen búcsúzkodtak egymástól.

(Folytatjuk)

* A szerző 1894-1943 között élt orvos, író, újságíró, kritikus, a Pesti Napló munkatársa, a magyar lélektani próza egyik neves művelője. Szahara c. regényéről Kosztolányi Dezső írt elismerő kritikát 1920-ban a Nyugatban.