Ahogy telnek a dunai út napjai, szerzőink – Dános Miklós és Marosi Barna – számára egyre otthonosabbá válik a hajós környezet. Kiülnek napozni a fedélzetre, a naphosszat szóló rádiót hallgatják, ez a fő hírforrásuk, mert a lapok nem jutnak el a helyét állandóan változtató hajó fedélzetére, s a rekkenő melegben mindegyre a Duna hűs habjaira gondolnak…

„…Irigyeljük a hajó két óriási kerekét, amely szakadatlanul ott lubickol a langyos vízben. Elhagytuk Calafatot és a szemben lévő bolgár Viddint. Nem időztünk túl sokat a kikötőben, csupán addig álltunk, míg felvettünk két uszályt.
Milyen érdekes az élet ezeken az uszályokon! Egy-két család lakik a kis faházikóban. Nem hiányzik a tyúkól, sem a disznóól, sőt még egy kis kertet is varázsolnak a slepp legvégébe. Vannak olyan hajósok, akik 10—20 éve laknak uszályon.
Ilyen hajós Marin Constantinescu is, akivel itt Calafaton ismerkedtünk meg.”

És következik egy akármilyen élettörténet, ami mindenkor jól fogó ajándék a sztorira éhes újságírónak. Embereink fel is jegyzik szorgalmasan, s a kellő helyre be is illesztik könyvükbe. Éppen ideje, mert újabb közjáték tűnik fel a láthatáron: a Duna ama szakaszához érnek, ahol az Erdély felől érkező Zsíl beleömlik Európa gyűjtőfolyamába.

„Megnézzük a térképet. Valóban itt ömlik a Zsil a Dunába. Már látszik is a régi jó barát. Ha nem tudnánk biztosan, hogy ez a Zsil, nem is ismernénk rá. Hol van a fiatal Zsil dölyfe, ereje, ifjú rakoncátlansága? Hol van a petrozsényi Zsil fekete vize, bravúros kanyarjai, fehér hullámtaraja? Úgy látszik, mire ideért, megöregedett. Széles lett, nyugodt sodrású…”

Hasonlóan magasztos gondolatokat gerjeszt a Dunába ömlő Olttal való találkozás, s a téma kapcsán el lehet merengeni románok és magyarok, illetve székelyek testvériesülő kapcsolatán is. Ennek jegyében kötnek ki Turnu Măgurele kikötőjében, majd folytatják útjukat.
Izgalmas órák következnek… Legalább is fejezetcím ígéri ezt a könyvben. A Dunára újabb est borult, szerzőink gyanútlanul lefekvéshez készülődtek, amikor…

„…Amúgy félálomban hallottuk, hogy leálltak a gépek. Lehorgonyoztunk – állapítottuk meg. Úgy látszik, mégiscsak pihenőt tartunk. És nyugodtan fordultunk másik oldalunkra.
Pillanatok múlva futkosásra, kiabálásra rezzentünk föl.
Mi történt? – rémültünk meg. Sok mindenre gondol ilyenkor az ember. Nekimentünk valaminek? Elromlottak a gépek?
Ilyen gyorsan sem öltöztünk fel régideje. Még ma sem tudjuk, hogy került ránk az ing, hogy bújtunk bele a cipőnkbe. Miként kaptuk magunkra a viharkabátot.
Kint pedig a futkosás, a kiabálás mintha fokozódott volna. Rohantunk a fedélzetre. Sehol semmi gyanús. Álltunk a víz közepén, messze a két parttól, se előttünk, se utánunk zátony, vihar nincs, a hold is éppoly nyugodtan világít, mint két órával ezelőtt. Akkor miért ez az izgalom?
Nincs, aki választ adjon nekünk. Ahányat megszólítunk, mind szó nélkül fut tovább. Végül megtaláljuk a másodkapitányt.
– Mondja meg nekünk az igazat.
– Hát nem látják? – feleli.
– Mit?
– Hát elszakadt. Lemaradt az egyik uszály…”

A gyanútlan olvasó meg már-már azt hihetné, újabb Titanic-katasztrófa készül a láthatáron, ezúttal kivételesen a Dunán!

„Rég nem eresztették le a mentőcsónakot, csikorogtak a csigák, mintha sírnának, s akkorát csobbant a vizén a széles bárka feneke, hogy azt hittük, menten kettéhasad. Gyorsan ugráltak bele az emberek.
Az elszabadult slepp pedig mind gyorsabban sodródott a homokos, köves part irányában.
… Kiderült, hogy egy órakor a hajó másodkapitánya parancsot adott a lehorgonyzásra. Kitűnő pihenőhelyhez értünk, és éppen ezért úgy határozott, hogy reggel fél négyig itt maradunk. A biztonság kedvéért azonban táviratot menesztettek a parancsnoksághoz és jelentették a helyzetet. Egy negyedóra múlva megkapták a rádiogramm választ. Az állt benne, hogy ki kell használni a jó időt és tovább kell indulni lefelé.”

Teljesítették a parancsot, közben viszont egy uszály lemaradt. De miért? Ennek is története van:

„Az uszály egyik hajósa, amikor látta, hogy lehorgonyzott a gőzös, anélkül, hogy előzetesen engedélyt kért volna erre, eloldotta a sodronyokat, hogy kihasználva az éjjeli pihenőt, erősebben köti meg a két meglazult sodronyszálat. Szerencsétlenségére a vasmacskát sem eresztette le, és azokban a percekben… megindult a hajó… Ha az uszály parthoz ér vagy zátonyra fut, megrongálódik. Beszakadhat a feneke. De az is megtörténik, hogy belereked a homokba… Mindenáron vissza kell hozni.
Igen ám, de hogy?”

Cseke Gábor

---

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ