Kimentem az arcvonalra,
lássam, mi a helyzet,
lássam a katonákat:
minden egyes sejtet,

tárolják-e sugarait
a Holdnak, a Napnak,
mélyülnek-e lövészárkok,
és meddig szaladnak,

van-e jó bor elég
a remény-hordókban,
van-e kötszer, gyógyszer
a segélydobozban –

rám nevet a tükör:
furcsákat kérdezek,
s biztosít, ne aggódjak,
jó katonák ezek,

csaknem hetven éve
küzdenek vitézül,
százan gyógyítják, ha
az egyik megsérül,

meghalnak sokan…még
én sem veszem észre,
nem sírnak, nem hívnak
papot temetésre,

kereszt nem jelöli,
hol van a sírhelyük,
nincs koporsójuk, sem
koporsókötelük,

az árkok mélyülnek,
nyúlnak, csontot érnek
szinte, de nem fogy el
bora a reménynek,

jut az egész évre,
s ha netán elfogyna,
napsugár, holdsugár
öröme pótolja…

1. Hadnagy Istvan:
   2020. január 10. 09:35

   Tetszik.Formaja vonzo,tartalma atfogo es mely,liraja szep.

2. Albert-Lőrincz Márton:
   2020. január 10. 12:30

   „CSAKNEM HETVEN ÉVE. KÜZDENEK VITÉZÜL…”
   Csak tovabb, tovabb!
   Gratula!.

3. Hadnagy József:
   2020. január 10. 23:39

   Köszönöm.

4. Sebestyén Péter:
   2020. január 11. 10:03

   Erőst jó, zeneillatú, elringató líra, s melléje igaz is. Áldás a szerzőre+!pp