Az innováció csúcsa a fejőgép és a Weta stúdió

Néha nagy utat kell megtennie az embernek, hogy önmagával találkozzon. Akár a Földet is meg kell kerülnie hozzá. Ha másképp nem megy, akkor a képzelet által. Megnéz néhány filmet, gondolatban elröpül például Új-Zélandra, és amikor el tudja képzelni, hogy a déli féltekéhez képest Európa a feje tetején áll, akkor elindulhat vissza, önmaga felé.

A kezdeti lépést nem könnyű megtenni. Szerencsére időnként akad, aki lép helyettünk. Csak észre kell vennünk. Tavaly áprilisban új-zélandi kulturális napot tartottak Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Eljött a Magyarországhoz legközelebb eső nagykövetségről, Berlinből (!) az ottani új-zélandi nagykövet, és derűsen, sugárzón tartott egy két órás előadást a látszólag tucatrendezvénynek számító eseményen.

Többek között ismertette, amint ilyenkor szokás, az országa kulturális karakterét néhány szemléletes példán keresztül. Ejtett néhány szót Katherine Mansfieldről, a nemzetközileg ismert költőjükről és írójukról, illetve a szintén új-zélandi, maori származású, világhírű operaénekesnőről, Kiri Te Kanawáról. Hazája kulturális reprezentációjaként első helyen azonban a filmművészetet emelte ki. Három film van, mondta, amelyet mindenképp érdemes megnéznünk, és ezek A zongoralecke (1993, r. Jane Campion), A gyűrűk ura trilógia (2001, 2002, 2003, r. Peter Jackson) és A bálnalovas (2002, r. Niki Caro).

Mielőtt e három filmmel kapcsolatban elgondolkodnánk, hogy mit mesélnek Új-Zélandról és ezek az ismeretek, élmények miben segítenek az önmagunkra ismerésben, megemlítenék még egy fogalmat, amelyet a nagykövet kiemelt: az innovációt. Az újítás a fontos tehát ennek a távoli szigeten élő, alapvetően agrárországban ténykedő emberi közösségnek. A nagykövet még hozzátette, hogy náluk az innováció csúcsa a fejőgép és a Weta stúdió. Nos, ez több mint érdekes, érdemes egy kicsit megállni a kijelentésnél.

Nyomban az a szembeötlő, hogy egy alapvetően hagyományos és egy lényegében progresszív területet emelt ki, amelyeken fontosnak tartják az élen járást. Egyik az agráriumhoz kötődik, a másik a szórakoztatóiparhoz. Tehát nem csak a hagyomány fontos nekik és nem csupán az újítás. Megfontolandó. Már e két példa mutatja, hogy e két terület nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Ráadásul e két „iparág” és a hozzájuk kötődő innovációk önmagukban is hordozzák a kettősséget. A fejőgép az ősrégi tevékenységet, az állattenyésztést teszi könnyebbé és maivá, a digitális animációs stúdió pedig szintén a múltat, illetve a mitológiát alakítja a ma embere számára átélhetővé. Ne feledjük, olyan filmek digitális munkálatai készültek a Weta stúdióban, mint A gyűrűk ura, a 2005-ös King Kong (r. Peter Jackson) és az Avatar (2009, r. James Cameron).

A Weta egyébként két részből áll, a Weta Workshopból és a Weta Digitalból. Az előbbi maketteket, díszleteket és kosztümöket készít történelmi, illetve fantasy-filmekhez, az utóbbi szintén a látványon dolgozik, csak a számítógépek segítségével. A kettősség itt is fellelhető. Van, amit meg kell építeni eredeti méretben vagy méretes makettként, hogy valódinak hasson (hagyomány), de egy százezer fős orkhadsereget vagy egy szellemi lényt inkább megrajzolnak — mert nem is tehetnek másként (innováció).

Ha már hagyomány és innováció kettősségéről és szintéziséről van szó, azt a stúdiójuk nevében is jelezték. A csúcstechnológiás céget a weta nevű, Új-Zélandon őshonos rovarfajtáról nevezték el. A weta egyik alfaja a legnagyobb ma élő rovar, a törzse is eléri a tíz centimétert; ezenkívül az egyik legrégebbi kövület is, ősi fosszíliái máig megtalálhatók a szigetországban, de a világ más részén is. A fosszília a megőrzést szimbolizálja; a kézzel és digitálisan kidolgozott látvány nem kevésbé. A rovarfaj neve maori szó, tehát a helyi kisebbség nyelve és kultúrája a cég nevének választásával közvetve is elismerést nyer. A maori nyelvet ma is beszélik Új-Zélandon, és hivatalos státusza van kulturális, illetve közigazgatási területeken. (A fenti információk a nagykövet előadásából és a Wikipédiából származnak.)

A három reprezentatív film a jelek szerint nem csupán azért fontos az új-zélandiaknak, mert jelentős szakmai és közönségsikereket hozott az alkotóinak (díjak, köztük Oscar-díjak és jelölések, forgalmazás a világ számos országában), hanem a tartalmuk miatt is. Mindegyik megerősítően viszonyul a hagyomány és az újítás összefüggéséhez, egyensúlyához. Az egyensúly a fontos, mert az ember könnyen esik abba a hibába, hogy mindent elutasítson, ami új, vagy mindent elvessen, ami a múlt öröksége.

„Aki nem ismeri a történelmet, az arra a sorsra juthat, hogy újból átélje azt.” Hozzátenném, nem csak a történelmet, de a mitológiát is. Nem leltem meg ennek közismert és közmondásszerű szentenciának a forrását, de találónak vélem idézni, hiszen ennek a három filmnek ez a legfontosabb, közvetetten kimondott üzenete. A bálnalovas a maorik honfoglalásmítoszát dolgozza fel, A zongoralecke az európai telepesekét, A gyűrűk ura pedig a középkori, tizenharmadik század körüli Európáról nyújt, filmen eddig leghitelesebbnek mondható képet.

„A gyűrűk ura”

Kezdjük az utóbbival. A gyűrűk ura ugyan egy regényből készült, fikciós történet alapján, mégis – és ez elmondható már a regényről is – elképesztő műgonddal és pontossággal szintetizálja a késő-középkori Észak- és Északnyugat-Európa történelmi, mitológiai, társadalmi, általában kulturális elemeit. Tolkien nyelvész volt és irodalmár, elsősorban az ó- és középangol nyelvet és irodalmat (8-14. sz.) kutatta, de a regényciklusában feldolgozta a kelta, az ógermán, az angolszász és a finn nyelvek, illetve az e nyelvet beszélő népek történelmének és mitológiájának lényeges elemeit. A külsőleg is könnyen azonosítható kulturális toposzok mellett – mint tulajdonnevek, szereplők és szüzsék – legfontosabb, hogy azt a szemléletet ragadja meg, ami a késő-középkori embert jellemezte: a közösségi élmény és az emberi emlékezet sokrétűsége.

A regény, A gyűrűk ura sok mindenről szól, több tartalmi esszenciát is meg lehet belőle fogalmazni, mint a jó és a gonosz harca, a szenvedés és az áldozat nemesítő hatása, ember és a természet szimbiózisa, mégis az értelmezések piramisának csúcsán egyvalami áll: az emberi emlékezet. Mondhatjuk, A gyűrűk ura prózában írt óda az emberi emlékezetről. A szöveg azt mutatja meg, hogyan válnak az események történetté, a történetek történelemmé, a történelem emlékei legendává és dalokká, a legendák és a dalok pedig mítosszá. (Ahogy A Gyűrü szövetsége filmváltozatának prológusában elhangzik: „És ezzel néhány olyasmi is elveszett, aminek sosem lett volna szabad feledésbe merülnie. A történelemből legenda lett, a legenda mítosszá vált.”) A regény mesélője gyakran reflektál is erre a folyamatra, ahogyan átalakulva megőrződnek az emlékek. Minden fontos tehát, a maga jelentőségéhez mérten. Ahogyan távolodunk adott eseményektől és a helyszínektől, egyre kevesebb részlet marad meg, de sűrítve a lényeg megőrződik, gyakran nem több, mint nevek által. Az a név pedig reprezentálhat egy egész embert jellemével együtt (pl. Szürke Gandalf), de akár egy történetet, egy korszakot, egy világot. Egy név, ha már ezt a példát ragadtam ki a maga szimbolikusságával utal mindarra, ami mögötte van. Adott esetben felfejthetők a részletek, mert mindig akad, aki emlékszik a hozzá kapcsolódó dalra, legendára, fellelhetők a hozzájuk kapcsolódó történetek, események.

A gyűrűk ura azt sugallja, hogy semminek sem szabad teljesen nyomtalanul elmúlnia. A tapasztalat velünk él, minket gazdagít. Kérdés, hogy nem nyomasztó-e az embernek ennyi emléket magával hordoznia, mindent megtanulnia? Nyilván ha következetlenül, szélsőségesen állunk mindehhez, akkor igen, de ha megtaláljuk a helyes arányokat az emlékezet és a saját tapasztalatok között, akkor a mások által átadott ismeretanyag segít. Az arányok megtalálása mindig az adott egyének és közösségek tiszteletbeli feladata. Nem a hagyomány vagy az újítás rossz önmagában, hanem azok eltúlzása, kijátszása a másik ellenében. Esetleg még az átadási módszerek azok, amelyeken lehet finomítani.

Az „óda az emberi emlékezetről” erőteljesebben a regényben érvényesül, mert a film elsősorban a látvány és a szereplők jelleme által hat, de az eredeti mű és az adaptáció szorosan összefügg. Mint már említettem, a film prológusa is kiemeli az emlékezet folyamatát és fontosságát. Ezenkívül a film bemutatója óta még többen olvassák a regényt is, így a kettő összhatásából valamilyen szinten mindenképpen érvényre jut megfelelő mértékben az emlékezet poétikája.

A gyűrűk urának nem csupán a digitális munkálatait végezték a Weta stúdióban, hanem a külső helyszíneken játszódó jeleneteket is a szigetországban forgatták. Új-Zéland domborzata, flórája, faunája hasonló az óvilágéhoz, sőt többet megőrzött a középkori Európa természeti adottságaiból, mint az öreg kontinens.

Homérosz „Íliász”-a

Ha már az emlékezet piramisáról van szó, meg szeretném a jelenséget erősíteni egy másik példával is, ami közvetlenül nem kapcsolódik Új-Zélandhoz és az említett filmekhez, de tematikailag annál erősebben ide tartozik. Sokat gondolkodtam, hogy miért olyan erős és időtálló az első ismert világirodalmi remekmű, Homérosz Íliásza. Több értelmezést kaptam e remek eposzról szóban és írásban, azonban mindegyik elkerülte az azóta általam azonosított lényegi összetevőt.

Az Íliász látszólag az ókori görögök háborúját dolgozza fel, amelyet a gazdag kis-ázsiai kereskedőváros, Trója ellen vívtak. A történet szerint az akhájok és szövetséges rokonaik azért támadták meg az idegen városállamot, mert az visszaélt a görög vendégjoggal: Parisz királyfi elszöktette vagy elrabolta Meneláosz király világszép feleségét, Helénát. Akármennyire szép és megható ez a magyarázat, az utókor értelmezői ezt nem tudták elhinni. Több király számos katonájával tíz évig ostromoljon egy várost csupán azért, mert csorba esett az egyik király büszkeségén? Ez még az időbeli és térbeli, illetve kulturális távolság ellenére sem tűnik valószerűnek.

Miről szól tehát az Íliász, ha ez a nyíltan deklarált okfejtés nem tűnik hihetőnek? Nem alaptalan a feltételezés, hogy a trójai háborút azért vívták a görögök, hogy elpusztítsák legfőbb konkurenciájukat. Trója az ásatási feltárás alapján Kis-Ázsiában virágzott, a Földközi-tenger partján, a Dardanelláktól délnyugatra, a forgalmas hajóútvonalak mellett. Milyen szép mese a konkurencia szétverése a vendégjog megsértése miatti bosszú ürügyén!

Hogy nem alaptalan a feltételezés, arról maga az eposz szövege számol be. Azt még észreveszik a mű olvasói és értelmezői, hogy az Íliász a haragról szól, még azt is, hogy a rivális városállam, Trója elleni haragról, hiszen a témamegjelölés és invokáció erre utal az első sorral: „Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhilleuszét” (fordította Devecseri Gábor). A haraggal kezdődik, de azzal is ér véget a mű? A történet a város ostroma tizedik évének csupán néhány hónapját meséli el, és az eposzban nem is fejeződik be a trójai háború! Az utolsó sorok arról szólnak, hogy a görögök megengedik a trójai királynak, hogy méltóképpen eltemethesse a harcokban elesett fiát. Az Íliász a megbocsátással ér véget. A támadók (!) megbocsátásával.

Nem furcsa ez a befejezés? Ha alaposan belegondolunk, akkor nem, hiszen a görögöknek azt az érzést kellett feldolgozniuk, hogy a nyers erő alkalmazásával a Földközi-tenger térségének a vezető szerepéhez jutottak. Fontos volt egy szép mesével megindokolniuk a konkurencia elpusztítását, és hogy a végén ők kerüljenek ki erkölcsileg is győztesen, a nemzeti eposzuk végén ők gyakorolják a megbocsátást. A trójai faló segítségével való trükkös támadás nem az erkölcsi győzelmet és a hősi eszményt erősítette volna. Ez utóbbi kettőre pedig szüksége volt a görögöknek ahhoz, hogy kiteljesítsenek, és létrehozzanak egy olyan kultúrát, amire máig csodálkozással vegyes tisztelettel tekintünk.

Az Íliász tehát ideológiai és propagandisztikus mű, csak olyan magas színvonalú, hogy az átszínező, retusáló szándéka eltörpül az önigazolás pragmatikus haszna mellett. Ma is irigyelheti bármelyik nép, nemzet, ország, államszövetség azt a szellemi és esztétikai fölényt, amellyel az ókori görögök elhelyezték magukat az akkori világ vezető hatalmának pozíciójában.

„A zongoralecke”

Ebből következik tehát az, hogy egy nép mitológiája mindig egy közösség önigazolására törekszik. Kicsit megszépítve, átszínezve, átideologizálva, de az erkölcsi győzelem biztos céljával dolgozza fel a közösség távoli, de létük szempontjából meghatározó történeti elemeit. Ez történik A zongoraleckében is. A film azt a mozzanatot ragadja meg, amely által bemutatható a kultúrák összeütközése. Egyszerre viszonyul elfogadóan és konstruktív kritikával az európai telepesek világához és a helybéliek, a maori őslakók közegéhez. Egyiket sem érvényteleníti, hanem azt az embert mutatja be kritikusan, aki egyikhez sem képes megfelelő módon viszonyulni.

Ez az ember a filmben Alisdair Stewart (Sam Neill), az európai származású telepes, aki az óvilágból „hozat” magának feleséget. Ő az, aki a két kultúra széke között a földre ül. Az európai gyökereit elveszítette, újakat pedig még nem volt képes növeszteni az újabb világban. Van két másik ember, akik mindkét kultúrát a magukévá tudják tenni. Megérkezik a feleségjelölt – Ada McGrath (Holly Hunter) – Skóciából a kilenc éves kislányával és a zongorájával. Hozza a múltját, a kultúráját, ezt szimbolizálja a lánya és a nehéz hangszer, de ő képes lenne alkalmazkodni a helyi, európai szemmel vadnak tekintető viszonyokhoz, ha az újdonsült férj engedné őt. De nem engedi, hanem inkább eladja a nő zongoráját, pedig annak a hangszer szinte egyetlen kommunikációs eszköze, ugyanis néma, nem tud beszélni.

A másik férfi, George Baines (Harvey Keitel) viszont már alkalmazkodott a szigetországhoz és lakóihoz. Megbarátkozott a helybéli maorikkal, átvett a szokásaikból, de a saját európai gyökereit sem tagadta meg. Ő vásárolja meg a zongorát, és szállítja el a mocsáron keresztül a házába, és ő ad lehetőséget a néma nőnek, hogy az visszaszerezze, zongoraleckékkel billentyűnként visszavásárolja a számára fontos kommunikációs eszközt. Baines képes értékelni mindkét kultúrát és a közte lévő hidat, a szerelmet is. Sajnos, Stewart, a férj nem tud azonosulni semmivel és senkivel, ezért a szövődő szerelemre reakcióként csak esztelen tombolásra képes: levágja a felesége egyik ujját, hogy az ne tudjon többé zongorázni és így megszakadjon a kapcsolata a másik férfival. A történetben a tragikus fordulat feloldást nyer, hiszen a hősnő végül feleségül megy Baineshez, aki mesterséges ujjat konstruál neki, hogy képes legyen zongorázni. A feloldás azt mutatja meg, hogy a két kultúra illetve a hagyomány és az újítás találkozásánál nem csupán összeütközés lehetséges, hanem keveredés, szintézis is. Még ha áldozat árán is.

„A bálnalovas”

Ugyancsak a két kultúra találkozásáról szól A bálnalovas is. Amíg A zongoralecke az európai ember új-zélandi honfoglalásának nézőpontjából mesél a kérdésről, addig A bálnalovas a helyi őslakosok, a maorik mitológiája alapján. Az új-zélandi maorik úgy tartják, hogy valamikor ők a Hawaii-szigetekről érkeztek Új-Zélandra, és a vezetőjük, Paikea egy bálna hátán lovagolva tette meg a több ezer kilométeres tengeri utat. A teljesítmény hihetetlennek tűnik, de a maorik szentül vallják, hogy ez így történt, ez adja a honfoglalási aktusuk létjogosultságát, ebből az emberfeletti teljesítményből merítenek erőt a közösségként való megmaradáshoz.

Úgy tartják, hogy a mindenkori vezetőjük, a törzsfőnökük Paikea egyenes ági leszármazottja. Az aktuális törzsfőnök mindig a legnagyobb fiút nevezi el Paikeának, és ez a fiú örökli az ő tisztét. Ez a hagyomány azonban a jelenben megszakadni látszik, mert a törzsfőnök fia nem a helyi közösség összetartásával van elfoglalva, hanem külföldre megy festészetet tanulni. Időnként hazatér Németországból, de ő igazán a két kultúra között mozog, teljesen egyikben sem érzi otthon magát. Ráadásul nem fia születik, hanem lánya, tehát nem biztosít fiú utódot a dinasztiának. Az utódlás drámaisága azáltal is ki van emelve, hogy a törzsfőnök fiának ikrei születnek, de az egyik, épp a fiú, meghal. Meghal a törzsfőnök menye is, a fia pedig később, egy német nőt vesz feleségül, aki szintén csak lányt fog szülni neki.

A törzsfőnök nagyapa minden tiltakozása ellenére a szülők a kislányt elnevezik Paikeának. A lányok és a nők viszont nem teljes jogú emberek a maori társadalomban, különösen a dinasztikus családban, ezért Paikea nem is kap leendő törzsfőnökhöz méltó nevelést. Annak ellenére makacskodik a nagyapa, hogy a lányunokája szeretne részt venni a képzésben, és nem idegen tőle a hagyomány továbbvitele. Nem is megy el az apjával Németországba, pedig az elvinné őt. Paikea ráadásul tehetséges mind fizikai, mind szellemi vonatkozásban, simán lepipálja a fiúkat a játékos harcművészetben is.

Más jelek is a hagyomány megszakadására utalnak. A tanítás és a mitológia továbbadása iskolai tevékenységgé egyszerűsödtek, a maori fiatalok csak cigarettáznak és unatkoznak. A törzsfőnök pedig búnak ereszti a fejét, és nem akarja észrevenni, hogy a lányunokája mégis méltó utódja lehet. Paikea szépen előadja a mitológiai koreográfiákat és énekeket az iskolai ünnepségen, de a bizonyítás a gyakorlatban történik meg. Bálnákat vetett a partra a víz, és a maorik nem képesek a hatalmas állatokat visszaemelni a vízbe. Súlyos csapásnak, végzetes jelnek veszik a bálnák leendő pusztulását. Paikea azonban odamegy az egyik bálnához, és addig sugdos a fülébe, amíg az vissza nem kecmereg a tenger vizébe. A kislány felül a hatalmas vízi emlős hátára, és tesz egy kört vele a közeli öbölben.

Paikeát ki kell menteni a vízből, de még így is hatalmas tettet vitt véghez. A bálnák visszajutottak a tengerbe, és megszűnt az a rossz jel, ami a maorik kultúrájának a végére engedne következtetni. A törzsfőnök nagypapa megbékél az unokájával, és a kislányt azontúl Paikeának tekinti. Hazatért látogatni a fia is Németországból, akinek a német felesége ismét gyermeket vár – kislányt ismét, de már ez sem probléma. A végén a törzsfőnök falujának a lakói építenek egy hatalmas kenut, olyat, amilyennel Paikea követői érkeztek Új-Zélandra, és tartanak egy szép, színes népünnepélyt.

Nem attól pozitív A bálnalovas kicsengése, hogy heppienddel végződik, hanem azért, mert a két kultúra találkozása nem végződik tragikusan. Kritikusan van ábrázolva a maori és az európai kultúra is, ám nem azoknak a lényege, hanem a magvalósulása. Nem a hagyományőrzéssel van baj tehát, és nem az európai, folyton újító művészettel, hanem azokkal, akik ezeket nem képesek megfelelően, a lényegüknek megfelelően érteni. Fontos a hagyomány továbbadása, de bizonyos részletek nem tartoznak a lényeghez. Lehet, hogy évszázadokon keresztül csak fiú/férfi volt a törzsfőnök, de miért ne lehetne most lány is, különösen, ha meg képes mutatnia, hogy úgy lovagolja meg a bálnát, mint a honfoglaló ősapja. Nem a hagyomány rossz, hanem annak téves vagy felületes értelmezése. A történet szerint nem a lényeghez tartozik például, hogy egy közösség vezetője férfi vagy nő. Ugyanúgy a festő a választott életformája révén nem csak elszakadni képes a gyökereitől, hanem művészként újra felfedezheti azt.

A világ másik felén

Érdemes megfigyelni, hogy milyen filmeket tartott fontosnak kiemelni, és megtekintésre ajánlani a Berlinből Budapestre érkezett új-zélandi nagykövet. Olyanokat, amelyek egyenrangú félként kezelik az európai és az őslakos maori kultúrát, amelyek egyszerre hagyományőrzők és egyszerre innovatívak. Olyanokat, amelyek nem eltörölik egy nép kultúráját, eredetmítoszát, legyen az a kisebbségi őslakosoké vagy a többségi európai származású telepeseké, hanem megtisztítva a félreértésektől újra megmutatja ezeket az eredetmítoszokat érvényességük fényében. Mert fontos minden népnek a saját emlékezete a tegnap történésein át a történelemig és az idők homályába visszanyúló mitológiáig. Minden a maga jelentőségében és fontossági arányában.

Új-Zélandon tíz százalék körül van a maori őslakosok aránya, és nemzetalkotó etnikumnak tekintik őket az európai bevándorlók által alapított államban. Új-Zélandon nem üldözték és nem irtották ki az őslakosokat, legalábbis nem olyan mértékben, mint például Ausztráliában vagy Amerikában. A két kultúra náluk együtt tud élni. Egy európai származású nagykövet három olyan filmet emel ki országa reprezentációjául, amelyek a hagyomány és az újítás egységét hangsúlyozzák ki. Ezek közül kettőben a helyi és az európai, a kisebbségiek és a többségiek kultúrája egyáltalán nem eldobandó, hanem megőrizendő, egymással összeboronálandó érték. Ezért nem értem azokat a posztmodern poétika mögé bújó álelitista művészeket, akik nem tudnak mit kezdeni a magyarságukkal és a magyarságtudatukkal, a kulturális hagyományokkal. Csak rombolják és tagadják azokat a nyelvtől a mitológiáig. Mintha azok mind érvénytelenek és avíttak, kidobandók lennének. Nem a helyes arányra figyelmeztetnek, hanem az elszánt tagadásukkal átesnek a ló túloldalára. Pedig nem a magyar nyelvvel és Emese álmával van baj, hanem a nem megfelelő használatukkal, értelmezésükkel.

Bár annyira lennénk képesek megbecsülni a többségi magyarság kultúráját és természetesen a nemzeti kisebbségiekét is, mint ahogyan azokat értékelik a Föld túloldalán. Nos, látjuk egy kicsit fejjel lefele magunkat az új-zélandi filmek, történetek tükrében? Képesek vagyunk úgy viszonyulni a hagyományokhoz, hogy az egyben innovatív legyen? Van nekünk csúcstechnológiás fejőgépünk és Weta stúdiónk? Van, csak észre kell vennünk, és ha valaki úgy véli, nincs, akkor itt a konstruktív kritika: legyen. Nem ugyanezek, hanem hasonlók, amelyek elsősorban ránk, a mi kultúránkra jellemzőek.

(Forrás: Filmkultúra 2010/július-augusztus.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ