Múltszázadi történetek
Földi Mihály: A vér (III).
Szórakozottan vacsorázott s észre sem vette, hogy egyedül megissza azt az üveg bort, amelyet ketten a férjével szoktak elfogyasztani.
– Kezét csókolom, – köszönt az inas s hallotta, hogy a ház másik felén becsukják az ablakokat. Lefekszik a személyzet.
Szél fújt a verandán, behúzódott a szobába.
A messzeségben felvonított egy kutya.
Szédült. Elmosolyodott. Nem kellett volna annyi bort innia, de legalább jól fog aludni. Mit csinálhat most Gergely? Bizonyára már lefeküdt a pesti
lakásban.
Most léptek hallatszottak a kertben s a következő másodpercben egy ismeretlen vendég lépett a verandára.
– Jóestét, – mondta s letette kalapját.
Emma asszony szótlanul nézett rá. Fiatal, napsütötte arcú férfi volt; sohasem látta.
– Jóestét kívánok, – mondta mégegyszer az idegen. – Harisék itthon vannak, kérem?
Már be is lépett a szobába.
Emma asszony elmosolyodott :
– Nincsenek, – mondta s majdnem nevetett.
– Elmentek? Hová?
– Sehova.
– Hogy-hogy?
– Úgy, uram, hogy itt sem voltak.
– Hát?
– Itt Juhász Gergelyék laknak.
– Komolyan?
– A legkomolyabban.
– Hát Harisék?
– Odaát, Almádiban.
Az idegen férfi nagyot fújt.
– Na, ezt jól megcsináltam! – mondta bosszankodva s dühösen körülnézett. Emma asszony most már nem tudta megállni nevetés nélkül; a bor szédületéből, a helyzet komikumától felkacagott.
– Miért nevet? – szólt rá ingerülten a férfi.
Emma asszony elhallgatott és sértődötten nézett fel a férfire.
– Nem elég bosszúság ez nekem! – kiáltott fel az idegen. – Az országúton kell hagynom az autómat, mind a két rezervemet defekt érte … tele
van az út, kérem, szögekkel! … de nem baj, gondolom, itt vagyok már… és most tessék! Hát most mit csináljak? Almádiba gyalogoljak? Szép kis
kirándulás!
Az asszony megint elmosolyodott a férfi bosszankodásán.
– Ejnye, asszonyom, úgy látszik, mulat rajtam…. Adjon legalább egy pohár bort, ha szabad esedeznem… Hadd merítsek egy kis erőt és jókedvet belőle …
Emma asszony megint nevetett. Valóban, mulattatta ez a helyzet. Beállít egy idegen férfi, majdnem éjszakának idején, be sem mutatkozik és bort kér tőle. Nevetett rajta, de adott neki. A legjobb borukból.
– Ejha! – csettintett a férfi s megtörölte a száját. Nagyon finom zsebkendőt húzott elő, amint hogy megjelenése egyáltalán a kifogástalan úriember benyomását keltette. Elegáns porköpeny volt rajta, mely alól kockás, barna angol ruha látszott ki. Kitűnő keztyűt szorongatott a kezében.
Magas, erősvállú, bajusztalan, szürkeszemű férfi volt, lehetett talán harminckét-harmincnégy éves. Megitta a bort, töltött magának egy második ésharmadik pohárral, aztán gyors mozdulattal a
pohárszékre dobta sapkáját, keztyűjét s leült.
– Megengedi, hogy egy kicsit kifújjam magam? De akkor maga is igyék egy pohárkával…No, ne hagyjon így egyedül!…
Volt valami kedves, hízelkedő csengés a hangjában. Komoly férfinak látszott, de egy kis vonzó, szinte diákos frisseség is áradt a mozdulataiból.
Leült és csöndesen, halkan beszélni kezdett az asszonnyal. Mesélt. Most tett meg egy nagy autóutat. Biarritzból jött meg a minap Párizson át Budapestre. Anekdótázott, kis kalandokat adott elő, a barátairól beszélt és londoni szép asszonyokról. Megtelt vele a szoba. Ittak és megbarátkoztak.
Egyszerre felállt s az asszony azt hitte, hogy távozni akar. Szinte sajnálta s arra gondolt, hogy ezt megmondja neki, de egyúttal nevetve arra kéri, hogy mutatkozzék be végre. A férfi azonban váratlan mozdulattal lecsavarta a villanyt s mire az asszony felkiáltott a meglepetéstől, már hihetetlen erővel a karjaiba zárta és szájával elnémította segítségért sikongó ajkait.
Néhány percig elkeseredetten dulakodtak. Akkor az asszony kimerülten, aléltan megadta magát a sorsának.
(Folytatjuk)