Most már tudjuk, az a görgős kisbőrönd nem pusztán gyanús, egyenesen veszélyes. Akkora, hogy nem lehet lecsukni a lappancsot. Kié, kérdezi már harmadszor a légikisasszony, de nincs válasz. Én tudom, mondja egy asszonyság, azé a nagydarab fickóé ott, aki átgázolt vele a lábamon, amikor felültünk. Ám Popeye havere hallgat. A légikisasszony leemeli a nem túl nehéz, de annál méretesebb kézipoggyászt, kezén kesztyű. Elhúzza valahova a folyosón, lehet, a kijáratnál már várják a tűzszerészek. Rögtön ezután a gép parancsnoka bejelenti, hogy harminc perc késéssel indulunk. Hát nem megmondtam, hogy baj lesz azzal a csomaggal? Ezt látható diadallal harsogja egy férfi a felesége fülébe. Csak neked mind mondhatja az ember! Eltelik a félóra, ismét tizenöt perc halasztás. A skandináv meg a német légtér annyira tele van, hogy ha nem indultunk időben, akkor várni kell, míg egy hirtelen résbe becsúszhatunk. Hazudnak, mondja erre a férfi, a tűzszerészekre várnak, csak nem verik dobra. Végre elindulunk, hirtelen mindenki elalszik, tán az átélt izgalmak miatt, vagy csak mert szinte három üres óra következik. Amikor magunkhoz térünk, lent a Duna ezüst szalagja. Hát persze hogy az, mi más? És lám, ott egy sziget. A Nyulak szigete, Margité, ahol egy okos domonkos apáca másolta a kódexeket? Vagy Csepel, ahol (lehet, hogy nem jól tudom), Toldi vívott meg a cseh bajnokkal? Sem Ilosvai, sem pedig Arany nem pontosította a helyszínt, illetve csak annyit, hogy a Duna szigetén volt a párbaj. Budapest fölött megpendült a csoport, csak tíz kilométerre vagyunk ettől az elegáns várostól, igaz, függőlegesen, de így is jó. A jobb oldali ablakokon mintha több is látszana, odacsődülünk. Ez tényleg Budapest, mert né, az Országház kapujában ott álldogál a parlament elnöke és pipázik. Egy hosszú szárú tajtékpipát piszkál éppen, hogy jobban szeleljen! A többieket, akik a román alföld emberei, a jelek szerint nem zavarja a hangoskodásunk. Ezen a Dublin-Bukarest pendlijáraton olyanok ülnek, akik Európa egyik legsajátosabb jogállású országából repülnek éppen haza – egy köztársaságból, ami északon saját magával határos, ám az a néhány megye már az angol királysághoz tartozik, még ha Írország egy darabja is, Belfast központtal. Igen, onnn jövünk, és most semmi kedvem a zöld szigettel meg lakosságával példálózni, ami pedig nagy divat otthon. S ha tavaly-tavalyelőtt Barcelonában, a La Ramblán elvegyültem a tömegben, hát nem azért tettem, hogy eszembe jusson, ami akkor már körvonalazott szándék volt, és amit úgymond a népakarat szentesített: hogy Katalónia kiválik a spanyol államból. Ez az íreknek sikerült ugyan, de nyolcszáz éves küzdelem és tengeráldozat árán. Már ez a történelmi súlyú tapasztalat is meghiúsít minden párhuzam-kísérletet, de megfontolandó tanulsággal: hogy nem főtéri sokadalmak szónokainak szóvirágaival mérik az önrendelkezést.