Jól vagyok, köszönöm,
– bár te nem kérdeztél semmit –
csak úgy mondom magamnak,
biztatásként a mai reggelen,
mikor ki-át-vagy felkelek –
nem annyira a csont, a nyakszirt
vagy a vádli ina mondja meg,
hogy mi és meddig számít ,
mert lehet, hogy megvet,
és már unok mindet,
vicsorgok is, égre vetett szemmel,
de úgy összvissz csökkenő
a strapa és a kútvíz tűrhető-
persze, ki hogy veszi:
szemmérték kérdése,
így aztán meglehet,
hogy nem is létezem,
csak talán gondolatban,
az összegyűlt festékek üledékében,
az átfestett tájak balszélső csücskében…
Szóval nem hirdetem,
de ha esetleg egy reggelen rám kérdeznél,
azt felelem: jól vagyok,
vagy legalábbis, úgy hiszem.