Két hét a Dunán, 1955-ben (10)

A Duna Galac után megszűnik európai folyóvíz lenni – annál inkább dobrudzsai, keleti jelenség. Hetvenkét mérföld – és utazóink elérik a tengert. Útjuk nem könnyű, tekervényes, át kell vergődniük a Duna-delta szövevényes vízi világán.
Egy kis hangulatfestés, elődeink tollából:
„Orsovánál acélkék volt a víz színe, itt már piszkos, szürkéssárga. Ott még a nagy hegyek, az Alpok, a Kárpátok folyója volt, itt már a beláthatatlan síkságon hömpölyög keresztül lassan meggondoltan.
Mindenki feljött a fedélzetre. Nagy a meleg. Az utasok a fedélzetköz vászonnal letakart részére húzódnak. A korlát festéke is megolvad a perzselő forróságban. Szellő sem rebben. A baloldaIon állunk meg mi is. Telik az idő. Tíz perc múlva feltűnik majd a szovjet part. Sokan közülünk még soha nem láttak szovjet földet. Mi sem.
– Nézzenek balra, elvtársak, az a Prut… – magyarázza az egyik tiszt – ott ömlik a Dunába… Onnan kezdve a Szovjetunió partja mellett haladunk.
Hajónk a balpart mellé kanyarodik. Közelről láthatjuk nagy szomszédunk földjét. Domboldal kapaszkodik meredeken a parttól felfelé. A fedélzetről messzi lehet látni – belefárad a szem, olyan nagy térségeken terülnek el a partmenti kolhozok, szovhozok gabonaföldjei. Kalásztenger, zöld szőnyeg, amelyet itt-ott hullámossá fodroz a libbenő szellő. Most látjuk először azt, amiről annyit hallottunk. Most találkoztunk először a beláthatatlan nagy kolhoz- és szovhoz-gabona-táblákkal. Kicsit megilletődve nézzük ezt a földet. A kistermelés „nadrágszíjai”, koldusfoltok nem zavarják a látványt. Jó termés ígérkezik.
Ez a part, ez a gazdag gabonatáblával kezdődő föld, innen tíz és tízezer kilométeren keresztül nyúlik át fél Európán, egész Ázsián a Csendes-óceánig. Nem tudtuk ezt ma eddig is? Dehogynem, csakhogy most, mikor pár méternyire vagyunk a szovjet parttól, valahogy szédítően nagy érzéssel ébredünk újra rá. És ez az ország a mi legőszintébb barátunk.”

Igen, ez volt a kitűzött valódi újságírói feladat – megmutatni a megmutathatatlant, s nem is akárhogyan! Innen már a látvány jelentősége nem fokozható, visszatérünk hát a hétköznapi valóságba… A Chilia-ág bejáratához érünk. Oda, ahol a folyó nagy várost hívott életre: Tulceát. A Delta „fővárosát”. Amely mindig is kereskedő város volt a történelem folyamán, hiszen a hajósok nem kerülhették ki.

Alkonyatkor, Tulcea mellett (a könyv eredeti fotóillusztrációja)

Szerzőink sétálgatnak a parton, a városban, s megállapítják: „az utcán ma is nyolc nyelven beszélnek az emberek.” Kíváncsian kutatják az egykori török világ nyomait. Idejük bőven van, két napot szántak ugyanis Tulceán tölteni. Jó alkalom ez arra, hogy a halászati kombinát igazgatója meghívja őket a vállalati motorosán a Razelm tóra, egy kis kirándulásra. Nem újságíró az, aki nem kap a váratlanul felkínálkozó alkalmakon. Az út alig hat óra, úgy intézik, hogy utazással együtt a kirándulás beleférjen a szerzők útitervébe.
A tengerpart melletti tó vidék érdekes képződmény a Delta valósága mellett, megérdemel nem csak egy kis kiruccanást, de egy új fejezetet is a részünkről.

Cseke Gábor


(Folytatjuk)

2020. január 13.

Szóljon hozzá!