Két hét a Dunán, 1955-ben (11)

A kombinátigazgató meghívásának nem lehetett ellenállni: riportereink tehát elindultak motorcsónakon a tengermelléki nagy tavakhoz. Egyesek közülük édes vizűek, mások vize enyhén sós – ezek közelebb esnek a tengerhez.

„Sorakoznak egymás után délről északra: Sinoe, Zrneica, a Golovita, a Babadag és legészakabbra a legnagyobb, a Razelm. A tavak valóságos kistengerek, — a Razelm-tó körülbelül feleakkora, mint a Balaton. Csakhogy a Balatont szárazföld és hegyek veszik körül, ezeket a tavakat vég nélküli mocsarak és a tenger. A tengertől a tavakat keskeny zátonysor, homokpadok, nádasokkal benőtt földnyelvek választják el…
Tulceát elhagyva kis csatornába tértünk be. Csatornarendszer vezet a Dunából át a Babadagi tóba s onnan még szűkebb, két méter széles víziút visz Razelmbe. Négyen vagyunk a csónakban. A gépész, a vendéglátó s mi ketten. Keveset szólunk, nézzük a vidéket. A magas dombok egyre elmaradnak, s mire észrevesszük magunkat, már mélyen bent járunk a vég nélküli nádasban.
Szürkült már, estébe hajlott az idő, amikor elértük a Razelm-tavat. ”

Végcéljuk: Zsurilovka. Késő este érnek oda, ahol éjjeli szállásra térnek. Másnap megtekintik a kombinát halászati műhelyeit – egyemeletes, jókora épületben foglalnak helyet. A műhelyekben szorgalmas nők és férfisak halászhálókat fonnak, ipari méretekben.
A falulátogtás után halásztanyát keresnek fel, ahol megismerkednek a halfogás rejtelmeivel. A technika a halászatot is magas műszaki szintre emelte: riportereink szerint a halászbrigádok ma már rádió, meteorológia, hidrográfia, motoroshajók, repülőgépek nélkül semmire se mennének, s a tervek a gazdag zsákmányt feldolgozó korszerű konzervgyár megépítéséről szólnak.

Gazdag halfogás a Razelm-tavon (a könyv eredeti fotóillusztrációja)

A 83. évébe lépő Martian Kain helybeli halászember mesél arról, milyen volt a múltjuk. Családjának csöppet sem lehetett könnyű: hat gyermeket neveltek fel, nádból épült falusi házukban. Ez volt ugyanis falujukban az éptkezés rendje…

„Hatvan évig halásztam a Razelmen, a tengeren .. . Egy nap volt az út kifelé, hetekig odakint maradtunk. Csónakban, nádas szélén lestük a haljárást. Egyedül, párosával mentünk, jóformán beszélni sem volt kivel. Húztuk az evezőt megszakadásig… Ha a hálót kint hagytad, mert másként te pusztultál volna oda, jobban tetted, ha nem jöttél vissza a faluba. Urad elkergetett, s más se igen alkalmazott szívesen olyan halászt, akiről tudták, hogy ,.megfutott”… Mikor vihar tört ki, nosza a hálókért, aztán keserves hajrával menekültünk a halál torkából hitvány dereglyéinken… Hol volt akkor vontatóhajó, motoros! Étel, tüzelő, lámpába való petróleum alig volt. Nehezen hiszik el, maguk fiatalok, micsoda fagyos, szélmarta élete volt egy ilyen tengerparti, sziklára, nyomorúságra épült falunak.”

Sajnos, az ígéretes jövő is inkább csak terv maradt, meg újságok hasábjain kiteregetett jó szándék – ezt az optimista riportkönyvet ma már így képtelenség volna megírni.
A kiruccanás tovább tartott a tervezettnél, de nem motoros hajóval tértek vissza Tulceára, hanem teherautóval, hat tonna feldolgozandó hering társaságában. Egyúttal pedig a tulceai konzervgyárat is meglátogatták.

Cseke Gábor


(Folytatjuk)

2020. január 14.

1 hozzászólás érkezett

  1. B.Tomos Hajnal:

    A Galovita tavat én is átszeltem (persze hajón)már jó néhányszor. Akkora, hogy a közepe táján egyetlen irányban sem lehet partot látni. Igy aztán, amikor először hajókáztunk rajta, azt hittem, hogy valamelyik csatornán kifutottunk a tengerre s onnan közelítjük meg a Gura Portitei nevű földnyelvet, ahol jelenleg üdülőhelyet “üzemeltetnek”.

Szóljon hozzá!