(egy gyorsfénykép hátára)

A kert hátsó kiskapuja a mezőre nézett,
onnan már a szabadság szárnyalhat tova.

A vámosgálfalvi kert kapujában,
ott az Ördöngös híd alatt,
hírtelen megfordultál.
Kezedben a nyár virágai:
réti margaréta, gyöngyike ibolyaszíne,
vadmurkok fátyolfehére,
lila zsályák, here-hura lóherék bársonya
mások számára talán gyomok –
nekünk a szülőföld adta csoda.

A kertből a bőralma fa lombja bekandikált a képbe,
amikor elcsattant az exponáló
az egyik fuszulykakaró elhasalt a gyepben.

A csendes térközökben szilvafák megesett koronája:
tele félig zöld szilvákkal az ágak.

Mintha Szentmárton felé integetnének.
A völgyben, ahol a Kis-Küküllő lapályra ér,
az Akasztófa völgy obeliszkje
ide nem látszik el –
egykor a dicsői szolgabíró temettette ide magát.

Senki sem bántja a sírt, a románok sem…

Később, immár hazatérve, annyi más fénykép között,
megtaláltam ezt a fényképet is.

Amikor az időből örökre kivált ez a mozdulat.
Boldogság színe a képen.

Boldog életűek voltak azok a növények,
amik ott hervadtak el
egy budapesti lakás
korondi vázájában.

2020. január 8.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ