Újévi böngészde
1. A Kortárs idei, első számában olvastuk; 2. A Helikon honlapján olvastuk (2020. január 6-án:)
1. Szakolczay Lajos – Kenéz Ferenc költészetéről
…Ha csak annyit olvastam volna az életművéből, mint amennyit mutat egyik naplóbejegyzése (1988. február 23.) az álombéli verssorról – „madárszárny-függöny verdes / vértócsa-ablakban” –, már nyugodtan leírhatnám (le is írom!): Kenéz Ferenc (1944) abszolút költő. Az idézet áttelepülési könyvéből való, noha A szabadulóművész (1995) – minő groteszk önmeghatározás – szinte egész életében, mint verssé lett sors, ilyen ajzottságban élt. Úgy lett költő, hogy sokáig nem akart költő lenni (legalábbis a hagyományos értelemben nem), úgy vált karakteres, senkivel össze nem hasonlítható életmű gazdájává, hogy mert az erdélyi líra fősodrával szembemenni…
… Kenéz úgy lett költő, úgy vált egy tagadhatatlanul egyéni, senkivel össze nem téveszthető költészet birtokosává, hogy valójában nem akart (legalábbis a hagyományos értelemben) költő lenni… Mikor verset írt, azzal a saját életét akarta létrehozni. Számára szülővárosa olyan hely volt, „ahonnan az ember repülni kívánkozott”. S hol akart landolni?
Arra a fiatal költőnemzedéket útra bocsátó, Lászlóffy Aladár szerkesztésében megjelent Vitorlaének (1967) 21 éved mellé című nyitó versének fölütése a jellegzetes példa: „…ha azt akarom, hogy segítsem a világot, / csak egyetlen helyen állhatok: / az én helyemen!…”
… A széttördelt szülőföld, amely „varázstalan / kopottas / csúnya”, a fojtott légzésre hasonlító rövidebb-hosszabb verssoraival ugyan megütközést kelthet, de átrendezése – jó lett volna, de meg nem adatott „Párizs / London / Róma” bűvkörében élni, nem is beszélve a valóságos ott születésről/lakozásról – egy irányba viszi az önmarcangoló szemlélődést. A szülőföld átrendezése valójában így lesz létvers. S máris a fogalomnál vagyunk: nem a magasba nyújtózó fenyők, a magas bércek, a zöldellő és az elhagyhatatlan boglyákkal aranyba öltöző természet nyűgözi le az énekest, hanem fogadalma: mindig, mindenkor igazat írni! Így a dadogás is, miként az Immár közli, igazsággá válhat. „Mindnyájan oly folyékonyan / beszélünk immár // épp ideje hogy valaki / dadogni kezdjen.”
Kenéz lenyűgözően „dadog”. Rövid versben is, hosszú versben is. Úgy ír, fogalmazás közben abban az állapotban leledzik, mintha nyakán lenne a kötél. A semmi az ő létverse, a nincs az ő kalitkája, ahonnan végtelen kitartással meg akar szabadulni…
…Önostorozó célzattal üvölti, hogy „a szégyenverset meg kell írni”. Nem csupán magába, hanem nemzedékébe is hasít a kés. Könyörtelenül. Többen vissza is utasítják a megvallás eme formáját.
Ám ő – költeménye már jóval az áttelepülése után, Budapesten születik – megingathatatlan. „Felmentést semmilyen földi helytartó / nem igényelhet, és nem ígérhet, / nem prédikálhat és nem misézhet, / a szégyenverset meg kell írni, / meg kell írni a szégyenverset, / senki nem írja meg helyettünk, / helyettem s helyetted, / mindenki arra van ítélve, / hogy összes egykori / de, csakhogy, ámbár, mégis / szavának hitellevelét kikérje, / hogy elszámoltassunk tételesen, / vagylagosan és véglegesen. / Meg kell írni a szégyenverset. / A szégyenverset meg kell írni” (A szégyenvers).
Akarjuk, nem akarjuk, az egész életműben a létversről, illetve a létvers fokozatairól van szó…
Forrás: https://www.kortarsfolyoirat.hu/wp-content/uploads/pdf/kortars%202020_01%20oszk.pdf
2. Kenéz Ferenc: Zárni a házat
(Gizella nővéremnek)
Recseg, ropog a kert,
zárni kell, zárni a
házat,
a dombról lassan
közeleg
az M-Nullás járat.
rózsa, a rezsó, a lepke
marad majd másra
a házban,
rajtunk a kabát
s csak toporgunk
a télikabátban.
Zárni kell, zárni a
házat,
s beköltözni
valami
másba
(s meglehet,
már egy másik én
öltözött be
a télikabátba).
Az úton évek
jönnek-mennek,
nagy történetek
viszik a vérünk,
ám hol egykor
csodák fakadtak,
csak legyintés vár,
mire odaérünk.
Recseg, ropog a kert,
zárni kell, zárni
a házat,
isten lóbálja
kezében
a kulcsot,
az ördög
buherálja
a zárat,
csak a halandó nem látja
pontosan
se a kulcsot, se a zárat.
Recseg, ropog a kert,
verte október aranya,
s most november
ezüstje veri,
fénylik, miként
a sztaniol,
ha gyermek repesztgeti,
tudásunk lehet-e erről
több annál, mint amit látunk,
hogy foszló aranyban, ezüstben
mintázódik a magányunk.
A kertek alatt
vonatok hangja
robog a néma síneken,
és egyre
messzebbről világít
mindannyiunknak
a szerelem.
Még visszhangzik
a kert nyara,
de fasorból kifut
a sugara,
s utána lopózik
mindenünk,
mi is történik
mivelünk?
Recseg, ropog a kert,
zárni kell, zárni
a házat,
az idő nem szól,
nem magyaráz,
ezt-azt még leporol s int:
magadban van
a magyarázat.
Még összetart és
egyben tart
földrengéssel
és családdal,
csak azzal nem tart
össze már, csak azzal nem,
a mázzal.
Kitüremlik már
mindenünk, minden hibánk,
hitvány pontunk,
a zúgó kertben
kettéreccsenve
dől oldalra,
övőbenézőn,
egy-egy
tornyunk.
De megmarad tán,
gondolom,
megmarad
a szólás,
a visszafordult
cetből ím
elibénk térül
Jónás,
nyikorgatja a kiskaput,
nézi a zárat
s a házat,
majd fellépdel
a küszöbig
s átöleli vállad.
Ennyi csak az üzenet
e végső őszi házban,
ahonnan lassan eltűnünk
egy kikopott kabátban.
Valahol lövők
hangja szól,
majd harang kondul
az estbe,
Jónás köddé válva int,
és eltűnik Nekeresdbe.
A ház marad,
még mindig, itt,
a beszürkülő tájon,
Jónás jártát
nem őrzi más,
csak tökindánk
az ágon.
Recseg, ropog a kert,
zárni kell, zárni
a házat,
a dombról egyre
közeleg
az M-Nullás járat,
rendre mindenkit
összeszed s
(hogy ne legyek oly pátoszos!)
tovább zötyög
a kisbusz,
s lábunk nyomán
végigsöpör
hű gondnokunk,
a himnusz.
Forrás: https://www.helikon.ro/
Pusztai Péter rajza