Régóta várok már a most következő mozzanatra, amelyben a szerzők bemutatják a két hétre otthonukká vált hajót, méghozzá úgy, hogy hétköznapi életüket könnyedén el tudjuk képzelni. Íme:

„A kis kajüt – az otthonunk. Két kényelmes, acélsodronyos ágy. Kis ablak. Porcelán mosdó, hideg-meleg vízzel. Jókora tükör, falba süllyesztett szekrény, asztal, két szék. Polc, fogas, ez a kabin berendezése. 1952-ben építették újra a „Novorosszijszk”-ot –, dunai flottánk a szovjet emberek segítségével született újjá.
A kabinban rend, tisztaság. Akármilyen pedáns háziasszony megdicsérhetné. Az asztalon fehér mintás terítő, rajta virágváza. (A fedélzetmestertől kaptuk.) Benne tíz szál rózsa. Ada-Kaleh-i rózsák… A kintről betóduló vízszag, a nagy folyam levegője összevegyül a vörös rózsák bódító illatával.”

De nemcsak az utastér válik otthonossá számunkra, szerzőknek ugyanis bemutatják a hajó lelkét is – a gépházat.
„…A gépek dohogásától saját szavunkat sem hallottuk. Itt már a jó hangszigetelő berendezések nem tompították az örökös robajt. A szellőztető kürtőkön áramlott be a fenti hűs levegő, de kellett is ebbe a forró leheletű kazánterembe, ahol a porlasztópisztolyok fecskendezik a kőolajat a tűztérbe s lángtenger melegíti gőzzé a vizet. Mert vízgőz hajtja a nagy hajót a Duna hátán. Embernyi magas dugattyúk, átvetőkarok, vezérlőművek monoton ütemben róják útjukat. Egy métert előre, egy métert hátra, ahogy a gőz parancsolja nekik…
Derékig meztelenül dolgoznak a gépészek, fűtők. Kevés a munkájuk, a gépház teljesen automatizálva van. Műszerek irányítják a kőolaj adagolását, műszerek ellenőrzik a kazánok munkáját.
Ez a hajó ezer lóerős szíve.”

A rózsaillat és a kőolaj nehéz szaga – kitűnő kontraszt, amiből az olvasó kiérezheti, hogy a két újságíró vállalkozása, bár látszólag „csak” utasok, nem leányálom – hozzá kell idomuljanak a hajósélet korlátozott körülményeihez.
Lassan négy napja halad már a Novorosszijszk, a jugoszláv partszakasz elmaradt, helyette felbukkant a bolgár Duna-part, melynek egyik kis faluja a nagy bolgár költőt, Hristo Botevet juttatja a szerzők eszébe.

„A 704. kilométernél kis bolgár falu húzódik. A falu mellett, a part dombján tízezer fenyőfát ültettek, s mikor a fenyők megnőttek, megterebélyesedtek, óriási H és B betűt formáltak Hristo Botev emlékére. Tíz kilométerről is látni a két sötétzöld betűt. A parti kikötő felett emlékoszlop fehér márványból, domborművel. A bolgár nép nagy szabadságharcosa, Hristo Botev 1876. május 17-én itt lépett hosszú emigráció után hazája földjére, itt történt az a híres ,,baleset” a Radecki osztrák gőzössel, itt bontotta ki a szabadság zászlaját a bolgár függetlenségi mozgalom. Június másodikán török fegyverek oltották ki Botev életét, – de semmilyen fegyver nem tudta vérbe fojtani népének szent szabadságát…”

Illő hát, hogy szellemi utazásunkban idáig jutva egy, a nagy bolgár költő emlékének szentelt verset is felidézzünk, szerzője Király Zoltán (1933-2011):

Hriszto Botev

Te –
húsból-vérből
néped teste voltál.
De –
égi jel
Balkánod éjjelén.
Te –
gordiusz-csomó
a jöttmentek kezében.
De –
sújtó kard
egy új világ felé.

Megálmodója
vérkönnyes jövőnek,
eszméd is
költőlelkedben fogant.
De mert lassabban járt a nap
az égen,
vracai sziklán
kettétört a kard.

Ki hallott orkánt
halk hangon susogni?
Hegyet rendítve
tombol és üvölt!
S vajon az ár a gátakat szakítva
megvárja-e, hogy tikkadjon a föld?
A villám jelzi-e, mikor s hol fog lecsapni?
De ha viharfelhőkkel háborog,
az egész égboltot bíborba rántva
hasít homályt, és izzva
ellobog!

1966. május 15.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ