Gyalogúton Zanglába (86)

132. nap – január 10.

Utolsó, Iránnal kapcsolatos bejegyzésemben olyan élményeimet akarom megosztani, melyeket, míg az országban voltam, nem mertem megtenni. Kereken egy tucat iránival beszélgettem a mindennapokról, az életükről, arról, hogyan befolyásolja azt a politika. Egyetlen kivételtől eltekintve, a kényes témát ők hozták szóba. Ismerőseim, kik közül néhánynak a nevére sem emlékszem már, nem képezik le hűen az ország társadalmát, mivel túlnyomó többségükben angolul beszélő fiatal férfiak, azonban az életérzésük felfedi Iránnak azt a visszataszító arcát, amiről a nyugati utazók nemigen szoktak beszámolni, lehet, nem is tudnak róla. „Gyűlölöm ezt az országot” – jelentette ki egy iráni barátom szenvedélymentes hangon. Mivel hosszasan beszélgettünk arról, hogyan él, mire vágyik, egyértelmű számomra, hogy nem a hazáját gyűlöli, hanem a fennálló politikai rendszert, s azt, amilyenné az iszlám rezsim tette az országot. Azt is tudom róla, hogy nem hisz istenben, s megtisztelve éreztem magam, hogy megosztotta velem ezt a titkot, mivel az iráni diktatúrában ez istentagadásnak minősül, amiért halálbüntetés jár. Iránban egyébként az is halálos veszélynek teszi ki magát, aki más vallás követőjévé szeretne válni, például megkeresztelkedik, a hitelhagyás súlyos bűncselekménynek számít. Annak a fiatalembernek, aki a fentieket elmesélte, leghőbb vágya, hogy örökre otthagyja Iránt, amit egyelőre nem tud megtenni, útlevelet ugyanis csak az kap, aki letöltötte a kétéves sorkatonai szolgálatot. Iráni ismerőseim túlnyomó többsége arról álmodik, hogy elmeneküljön a hazájából, számukra már Törökország is idilli helynek tűnik, s szerintem valóban az.
Egy városkában, két újsütetű ismerőssel betértünk egy bisztróba, ahol több barátjuk is dolgozott. Amint meghallotta, hogy Romániából jöttem, egyikük azonnal megkérdezte, hogy lehet oda eljutni, ott élni. Ugyanúgy reagált volna Bulgária vagy Lengyelország hallatán, számára mindegy lenne, csak olyan országban legyen, ahol nincs állami terror, ahol az emberek normális társadalmi keretek között, szabadon élnek.
„Ez egy roppant képmutató ország” – mondta egy másik barátom. Ő jó muszlimként akar élni, s mélyen elítéli az iráni rendszert, amiért az durva erőszakkal próbálja vallási előírások betartására kényszeríteni a népet. Szerinte a hit, a vallásos szellemben való élet csak önkéntes lehet. Egészségügyi szakembernek tanul, s figyelmeztetett, nagyon vigyázzak, mit iszom, mivel a teljes alkoholtilalom miatt rengetegen kotyvasztanak otthon szeszes italt, nagyon sokan vakulnak meg vagy kerülnek kórházba más, súlyos tünetekkel. Ő is ott akarja hagyni Iránt. „Ezek a társadalom kurvái” – jelentette ki, mikor az utcán meglátta a Forradalmi Gárda egyik tisztjét, hozzátéve, hogy a hadsereg elit alakulatának számító testület tagjai közutálatnak örvendenek. Ezen nem csodálkoztam, azt azonban kicsit furcsálltam, hogy miért pont prostituálthoz hasonlítják őket. Rövidesen kiderült, hogy a köznyelvben a társadalom piócáiként emlegetik őket, az angolban pedig a bitches és a leeches hasonlóan hangzik. Később másoktól is hallottam, széles körben elterjedt vélekedés, hogy a Forradalmi Gárda egy egyenruhás bűnszövetkezet, melynek egyik fő tevékenysége a csempészet.
A nemek elkülönítésének és a női testtől való irtózatnak vagy félelemnek olyan megnyilvánulásait láttam Iránban, hogy mai napig nem tudom, sírjak-e vagy inkább röhögjek rajtuk. Egy barátom megmutatta az esküvője videófelvételét. A férfiak és a nők, bár szinte kizárólag rokonok voltak a meghívottak között, külön teremben lakodalmaztak, egyedül a vőlegény mehetett be a női részlegre. Ez hatósági előírás, a koedukált mulatozás szigorúan tilos. A teheráni rendőrségen láttam egy tisztviselőnőt, aki nem csupán kizárólag az arcát szabadon hagyó, rendőrségi emblémás leplet viselt, de mindkét kezét fekete kesztyűbe bújtatta a jól fűtött irodában. Sok fényképészet kirakatában csak kisfiúkat, kislányokat és felnőtt férfiakat ábrázoló fotók vannak. A tipikusan női pózokban, például menyasszonyi ruhában, kislányokat fényképeznek le. Nálam ez már az a kategória, ahol a szánalmas groteszk perverzbe fordul. Amikor az indiai konzulátuson kijöttem az interjúról, visszaültem a székemre. Az időközben a szomszédos helyre telepedett, fiatal középkorú nő, szemmel láthatóan irritáltan állt fel, s ült néhány hellyel odébb. Belegondoltam, micsoda beteges elképzeléseket sulykolnak ezeknek az embereknek az agyába a másik nemről, a nemek kapcsolatáról. Iráni tapasztalataim fényében nagyon egyet tudok érteni mindazokkal, akik nem szeretnének az európai városokban fekete csadoros nőket látni, olyan férfiakat tudni maguk körül, akik az iszlám szigorú értelmezése alapján szabályoznák a társadalmi életet. „Az irániak 99 százaléka gyűlöli ezt a rendszert” – állítja egy ismerősöm, aki maga is arra készül, hogy örökre otthagyja Iránt. Az arány mindenképpen rettentőn eltúlzott, egyetlen diktatúra sem maradhat fenn évtizedeken át ilyen minimális támogatottsággal, Iránban is vallási fanatikusok és képmutató, elvtelen haszonélvezők milliói állnak biztosan mögötte.

Az iraki-iráni háború egyik hőse graffitiként tekint a járókelőkre

Tapasztalataim alapján azonban abban is biztos vagyok, hogy milliók fulladoznak az iráni vallási diktatúra bigott levegőjében. Engem Irán a 80-as évek Romániájára emlékeztet. Nem mintha napjaink Perzsiájában nem lenne mit enni, és áramszünetek sincsenek, az épületek pedig jól fűtöttek. A kilátástalanság azonban közös jellemző, az élet kereteit szűk, merev, embertelen korlátok közé zárták mindkét államban, s aki feszegeti azokat, feketelistára kerül, ha pedig kitöréssel próbálkozik, halálos veszélynek teszi ki magát. „Irán veszélyes ország, itt elnyomják az embereket” – mondta, szinte suttogva egyik útitársam a buszon, mellyel elhagytam Iránt. „Tudom” – válaszoltam, miközben arra gondoltam, hogy minden ottani barátomnak, s az ismeretlen senyvedő millióknak is azt kívánom, tudjanak emberhez méltó körülmények között, olyan életet élni, amilyet szeretnének. (Pengő Zoltán, Maszol.ro)

2020. január 10.

2 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Nem a tartalomnak, hanem, hogy megosztotta az itt élőkkel is, annak örülök. Szemfelnyitogató üzenetek ezek – mindenkinek. Szerencsés utat hazáig !

  2. candipharm:

    http://www.candipharm.com

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights