Ezen a szépen elátkozott vidéken,
néha megállva dicsérni almafát, faragott kaput,
a verstelenség szemétdombjáról kászálódtam éppen.
A gyomok emlékeztek rám az Árcsó alatt.

A félreeső úton elérem-e a telket,
hol csak néhány vadnyúl legelget?
A mindörökre távozottak amúgy csak
holdfényes kertek alatt osonnak.

Szűken mért mosollyal érkezik öcsém.
Hiszen arcára is alig emlékezem.

De a csillogást, az egykori bánya
alatti sós tavacskák csillogását,
már nem tudja elvenni tőlem senki.

Parázsló szikesen szavak közt,
mint kiszáradt kórók között, lépdelek.

Délre a parajdi Sóhát sóhajt sós lehet
a tájra: gyufagyárat s Áprilyt idéz.