Az utóbbi években megszoktuk, hogy Székely Ferenc példás következetességgel kopogtat kerek életrajzi évfordulókat betöltő erdélyi alkotóink – költők, írók, színpadi alkotók, képzőművészek – ajtaján s közös mérlegkészítéssel közel hozza az olvasókhoz az illető személyiséget.
2019-ben újabb interjúkötet – immár a nyolcadik a sorban – látott napvilágot; az Aranypénz a százhalombattai Üveghegy kiadónál jelent meg, s az alábbi beszélgetéseket tartalmazza:

„Én az ásót választottam” (Balázs Lajos)
Vásárhelyi csillagok (Deé Nagy Anikó)
Átvágva tűzön és havon (Farkas Árpád)
Szervusz, hazajöttem! (Horváth Arany)
Versbe oldott lélekkel (Kilyén Ilka)
A magányos lovas (Kristó Tibor)
Egy élet Erdély irodalmáért (Kuti Márta)
Ha én felhő volnék… (Soó Zöld Margit)
Pillangó a homlokomon (Székely-Benczédi Endre)
Szempontok (Székely Szabó Zoltán)

Mutatványban alább a Kilyén Ilkával készült interjút ajánljuk a Káfé-olvasók figyelmébe.

Székely Ferenc: Versbe oldott lélekkel

Születésnapi beszélgetés a 65 éves Kilyén Ilka színművésszel

– Kezdjük a felmenőkkel. Honnan származnak a szülők, nagyszülők?
– Édesanyám egyszerű mezőségi falusi család három leánya közül a legkisebbik. Anyja, Kiss Anikó egy szelíd, szőke, talán írástudatlan asszony volt, apja Todorán András ácsmester. Anyám falujának Szentmáté a neve. (A Mezőség északkeleti részén, dombok között, Besztercétől 32 km-re délnyugatra található. Románul: Matei – sz. m.) Anyám emlékeiben a mindennapi lelki táplálék volt, de cseppet sem szent; leányok, asszonyok után koslató, nagyivó férfiakkal és kajtár elejű asszonyokkal, humoros, vicces történetekkel. Magyarokkal, románokkal és zsidókkal (anyám járt hozzájuk gyertyát gyújtani péntek esténként, és a tejet is ő vitte át), akik évszázadok óta éltek ott egymás mellett –, szigorú, megszokott rend szerint, egymás nyelvét, ünnepeit, szokásait ismerve és tiszteletben tartva.
A patak, a hegyeknek nevezett magas, kúp alakú dombok, a nehezen művelhető agyagos föld, a régi, 14. századi templom, ahová „hosszú sorban indulnak el ifjak s vének”, a karácsonyi kántálások, a fehérbábának hívott legendás látnok öregasszony, a holddal kapcsolatos hiedelmek, mesék, sok-sok-sok népdal, régi és új stílusúak – ez volt édesanyám „hozománya”.
–… és az apai felmenők?
– Édesapám, Kilyén Sándor Iklandon született. Apja, vagyis a nagyapám Kilyén Zsigmond. Nagyanyám székesi Újfalvi Ilka. Az első világháború előtt, jegyességük alatt mindketten elszegődtek Budapestre. Nagyanyám cselédnek állt, nagyapám kubikos volt. Amikor először jártam Budapesten, minden makadám- vagy macskaköves utcáról azt gondoltam, hogy nagyapám keze munkája. Összegyűjtöttek egy kis pénzt, hazajöttek, házat építettek Ikland központjában, a testvérien egymás mellett álló unitárius és református templommal szemben. A faluban, a helyben lakó unitárius pap és a tanító színdarabot tanított a népnek. A népszínművek mellett Shakespeare-t és Molière-t is. Apám szerint azt, ami épp megvolt a két derék falusi értelmiségi könyvtárában. Nagymamám, a csejdi és a székesi Újfalvi Ilka, nemzetes asszony, aki Budapesten színházat látogatott, szépen énekelt, ezeknek a színdaraboknak első számú szereplője volt, megkockáztatom: primadonnája. Később, amikor Sándor fiával, a kolozsvári Unitárius Gimnázium tanulójával Kolozsváron színházba mentek, megállapította: otthon, Iklandon az övéké jobb volt…
– Hogyan ismerkedtek össze a szülei?
– Édesapám az egyetem elvégzése után agronómusként a híres szászlekencei bortermelő gazdasághoz került. S mint ahogy egy nemzetes asszony fiához illik, szelíd, fehér lovon járta a határt. Így indult el tavasszal – amikor a szentmátéi napszámos lányok a szőlőt karikázták –, egy csengő énekhang irányába… Anyám hangja volt az. Egymásra leltek. Így születtem én. Emlékszem, serdülőkoromban sokat derültem magamban, amikor jól összekülönböztek, hogy kinek igazibb a faluja? A döntő érv mindig az anyámé volt: „Nem is igazi a te falud: még bolondotok se volt…”
– Mire emlékszik gyermekkorából?
– Gyerekkoromban gyakran költöztünk. Édesapám nem volt párttag, ezért ide-oda helyezték, ahol szükség volt a szaktudására, a termőföld, az állatok iránti elkötelezettségére. Ezért születtem én Nagynyulason (Beszterce-
Naszód megye), ahol 1954 táján már csak vagy öten beszéltek magyarul. Mire óvodás lettem, már Szamosújváron kötöttünk ki, innen jártunk be vonattal Kolozsvárra. Színházba. Ünnep volt színházba menni, oda valóságos rituálé szerint készültek: fodrász, fürdés, estélyi vagy kisestélyi, gyönyörűen kifényesített cipők… Magukkal vittek engem is. A rengeteg élmény, szépség, jóság mellett az ő bizalmuk nevelt leginkább. Első színházi élményem a Háry János volt; most is látom a színpadképet magam előtt. Hirtelen egy másik emlék tör fel bennem: a szüleim
széket hoztak az ágyam mellé, s apu Benedek Elek meséiből olvasta fel gyönyörűségesen a Szép Miklóst.
– Emlékszik-e az első „lépcsőkre”, amelyeken később feljuthatott Thália világot jelentő deszkáira?
– Az első óvodai szerepléskor kimaradtam a szereposztásból, mint később, színésznő koromban is annyiszor… Őszintén, sírva panaszoltam el édesanyámnak: olyannak is van szerepe (értsd: szövege), aki el sem tudja mondani. Például… Áhá, mondta anyám, a párttitkár gyermeke! Ez volt első találkozásom a kommunizmus visszásságaival. Aztán a következő szerepnél én is kaptam egy mondatnyi feladatot: „Tündérkirálynő, hívásodra megjelentem!” Anyám szerint én voltam a legjobb és a legszebb…
– Mivel foglalkozott az édesapja, s milyen emlékei vannak a városról?
– Szamosújváron a város végén levő hizlaldát irányította. Nála dolgozott a hegyen túlról egész Szék és minden „kiemelt” arisztokrata. Amikor bejöttek a feleségek Székről, vagy arrafelé járt egy-egy úri asszony, az én könnyen barátkozó édesanyámat (a lányom is ilyen) is felkeresték. Megnyíltak, és sokat meséltek anyámnak. Én ott tátottam a szám. Amikor elment a vendég, anyám oly ügyesen irányított, hogy „előadtam” mindazt, amit hallottam. A szüleimtől mindig feleletet kaptam a kérdéseimre. „Miért van Szamosújváron rács a házak ablakán?” „Mert itt örmények élnek, akik régebb nagyon gazdagok voltak, kereskedtek. Áruért messzire kellett menniük, sokszor napokig nem voltak otthon, és rácsot szereltettek az ablakokra.
Hatalmas vastag kapukat készíttettek, hogy családjuk és vagyonuk biztonságban legyen. Aztán jött a kommunizmus, és már nem volt annyi vagyonuk.” „Miért nem lehet a börtön oldalán járni, és miért mondja a börtönjárőr: tessék a másik oldalon közlekedni?!”(circula-ţi pe partea
opusă). „Mert ide nehéz rabságra vannak bezárva, olyanok is, akiknek talán nincs is bűnük, csak éppen nem talál a szó a kommunistákkal…” Szamosújváron tanultam meg románul a szomszédba frissen beköltözött milicista család kisebbik lányától, Aurikától.
– Néhány év múltán a család beköltözik Marosvásárhelyre…
– Igen, mert apám azt akarta, hogy jó magyar iskolába kerüljek. Az első osztályt Ilka nagyanyámtól jártam ki, aki akkor a Petelei István utcában lakott, egy kicsi udvari szobában. Édesanyám és én is nehezen viseltük az elszakítottságot. Apám feladta farmvezetői pozícióját, és Marosvásárhelyre költöztek. Évekig épült-készült a tisztviselő-telepi ház, mert „Apádnak nem adnak ingyen lakást, nem kommunista, nem párttag…” – hallom most is anyám hangját.
– Vakációban felkereste néha a nagyszülőket?
– A mátéi anyai nagyszüleim jóval születésem előtt meghaltak. Nem ismertem őket. Iklandra csak ritkán jártunk ki; kollektivizálás után az én büszke, kardos nagymamám nem nézhette, hogy mindene, egész élete munkája a közösbe ment –, és beköltözött Marosvásárhelyre. Ilka
nagyanyám még énekelt nekem, de azt, hogy Zsigmond nagyapám milyen szépen mesélt Szépmező szárnyáról, már nem hallhattam; 1954 októberében meghalt. Novemberben születtem.
– Mire emlékszik még gyermekéveiből?
– Apám száznál több Ady-verset tudott, és azokat szépen is szavalta. Amíg a házunk építése folyt (kicsi pénzből, hosszú hónapokat várva mindenféle engedélyre) – villanyunk sem volt –, esténként édesapám petróleumlámpa mellett Ady-újságcikket vagy -novellát olvasott fel. Ilyenkor anyám varrogatott. Apám és az édesanyám nővére, Irma is kitűnő fejszámolók voltak. Apám például háromjegyű számokat szorzott fejben. (Fiam, Dániel is kitűnő matematikus.) Irma imádott táncolni. Apám testvére, Károly (Kilyén László színművész apja) hegedült és szépen énekelt. Ha valahol énekelni kellett, az édesanyám dalaival rukkoltam elő. Később tudtam meg, hogy édesanyám, amikor azokat a gyönyörűségeket énekelte, tulajdonképpen díszített régi pentatonokat, és sok-sok új stílusú népdalt adott át nekem. Még a hangom is egyforma volt az édesanyáméval; amikor édesapám valamiért hazatelefonált, mindig így kezdte: „Szervusz! Melyik vagy?” Sokat énekeltem édesanyámmal házi munka, kerti munka közben, vagy utazáskor. Énekelünk mi is a lányommal, nemcsak a színpadon, de otthon is. Néha a fiam is beledörmög.
– A középiskolát a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban végezte. Mire emlékszik a bolyais évekből, mit kapott a híres-neves Alma Matertől?
– Sokat, rengeteget. Szekernyésné Horváth Anikó volt az osztályfőnököm és magyartanárom. Rosszalkodásaimat, tévedéseimet, hibáimat kitűnő pedagógiai érzékkel nyesegette, javítgatta, versmondásomat nagy empátiával segítette. Később Bukaresti Erzsébet precizitásában kissé száraz, de gazdag tudását készséggel átadó, az egyéni véleményt szorgalmazó és értékelő módszere nyomán, örömmel olvastam, sok-sok verset, prózai részt tanultam meg kívülről. Zoltán Ildikó világirodalmat tanított; órái művészi élményt is adtak, az általános műveltség kincsesládái voltak. Tanáraim bátorítottak, szavalóversenyekre küldtek. Minden versenyen a díjazottak között voltam. Tizenhat évesen beiratkoztam a Szakszervezetek Házában működő színjátszó körbe, amelyet Hunyadi András, a marosvásárhelyi színház rendezője vezetett. Sokáig őriztem a drámatörténetről tartott előadásainak jegyzeteit. Rövid jeleneteket tanultunk be, verseket dolgoztunk ki. Sokat tanultam tőle is.
– Mikor döntötte el, hogy színész lesz, volt-e valaki, aki erre a pályára irányította?
– A szüleim már kisgyermekkoromban finoman irányítottak; bátorítottak, biztattak. Anyám azt mondogatta: nagy dolog színésznek lenni, a színpadra kiállni annyi ember elé, de nagyon nehéz is, mert lehet, hogy anyád a ravatalon lesz, és neked énekelni kell. A jóslat sajnos beteljesedett. Édesanyámtól énekelni, édesapámtól verset mondani tanultam. Második osztályos lehettem, amikor Petőfi Sándor Füstbe ment terv című versét kellett az iskolában megtanulni. Apám vezetett rá, hogy amíg azt mondom, hogy „egész úton hazafelé, azon gondolkodám”,
képzeljem, hogy egy rázós szekéren ülök, és reggeltől estig utazom. Ezt megértettem, és megcsapott a vers hangulatának a szellője. Azt is mondta, hogy a színésznek oldott lelkűnek kell lennie. Ezt persze csak később értettem meg. Tanai Bella, a híres marosvásárhelyi színésznő nagyobbik gyermeke, Fenke Ferenc (dr.) osztálytársam és jó barátom volt a középiskolában. Őt kértem meg, hogy beszéljen az édesanyjával, aki nem vállalt tanítványokat, de férje, a Ferkó nevelőapja, Bács Ferenc igen.
Úgyhogy tizenkettedikben Bácshoz jártam felkészítőre. A monológomat és a drámai gyakorlatot viszont Tanaival tanultam meg.
– Meséljen a SZISZI-re való felvételről, a bejutási esélyekről, hisz akkor nagyon kevesen indulhattak ezen a pályán.
– 1973-ban két lányhelyet hirdettek meg a magyar tagozaton. Nagy volt a konkurencia. Végül hármat vettek fel, mert utólag helykiegészítést kértek a Minisztériumtól, hisz a másik két bejutó kolléganőm, Lukácsy Katalin és Várady Mária azonos eredményt értek el. Nem voltam soha elégedett azzal, amit produkáltam a felvételin. Amikor kijöttem egy-egy vizsgáról, bementem a Köteles Sámuel utcában levő katolikus minorita templomba. Jól kisírtam magam… Végül elsőként jutottam be.
– Mai szemmel nézve mi volt jó és kevésbé jó a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán a ’70–’80-as években?
– Kedvenc szólásom: Csak a derűs órákat számlálom. Ennek alapján csak a jó dolgokat tartom számon: a humánus, szinte családias hangulatot, a kitűnő szaktanárokat, az emberi méltóság tiszteletben tartását, a „ráérősebb” órabeosztást. Akkoriban például mindenkire egy óra egyéni beszéd (művészi beszéd és beszédtechnika) jutott. A versek kidolgozására módszert kaptam, amiért hálás
vagyok a mai napig.
– Mekkora kihívás volt főiskolásként eljátszani a Bródy-darabban a Tanítónő címszerepét, tudva azt, hogy előtte Erdős Irma ezzel vonult be a színházművészet nagyjainak táborába?
– Erdős Irma – Tarr László és Tompa Miklós mellett – tanárom volt. A Tóth Flóra szerepére ő jelölt ki! Én nem láttam, nem láthattam Erdős Irmát ebben a szerepben, nem tudtam, milyen nagy a tét. Nem féltem, de elmélyülten, komolyan készültem.
– Hogyan történt a kihelyezés azokban az években, amikor a magyar orvosok, tanárok, mérnökök legtöbbjét a Kárpátokon túlra, tiszta román közösségekbe helyezték ki?
– Abban az esztendőben, amikor a színművészeti főiskolát végeztem – Szentgyörgyi Istvánról, a nagy hírű kolozsvári színművészről kapta a nevét –, a kondukátor és csatlósai még szorosabbra húzták nyakunkon a hurkot. Újból szigorúan be akarták tartatni a „zárt városokra” vonatkozó rendelkezést, ezúttal a végzős színészeket is bevonva a szigorításba. Azok az erdélyi városok, amelyekben magyar nyelvű színház vagy tagozat működött, zárt városok lettek, oda nem mehetett végzős. A tordai román munkászínházhoz helyeztek ki. A demokratikus választás látszatát sem próbálták megtartani. Tiltakoztam is, mondván, hogy alkotmányos és demokratikus jogaimban sértettek meg. Alkotmányos, mert Románia alkotmánya szavatolja az anyanyelven való tanulás mellett a munkavégzést is, ha az nyelvhez kötött, és demokratikus jogaimban, mert nem kapcsoltak be az országos választásba, hanem önkényesen kihelyeztek Tordára. A kihelyezésnél jelen volt Sinka Károly, a Temesvári Magyar Színház igazgatója, aki biztatott, hogy „fogadjam el Tordát”, mert hamarosan lesz náluk egy hely. Hiába egyezett meg a két igazgató, az engedélyt a Művelődési Minisztérium és a kolozsvári Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács (CCES) kellett megadja. Hol Bukarestben előszobáztam aminisztériumban, hol Kolozsváron voltam a pártbizottságnál. Nagy nehezen sikerült Temesvárra kerülnöm.
– Hogyan fogadták Temesváron?
– Rögtön szép szerepekkel. Azonkívül szeretettel, irigykedéssel, segítőkészséggel, gáncsoskodással, úgy, ahogy ez a színházi berkekben „illik”. De sokat játszottam, minden előadásban benne voltam. Főszerepeket, mellékszerepeket, sőt statisztáltam is. A kezdeti, egy-két ellenséges magatartást felváltotta az elfogadás, a megbecsülés. Tehetséges, nagyszerű kollégáim voltak. A város pedig igazi nagyváros volt. Magyar, német és román színház, opera, balett, filharmónia, népi együttes, bábszínház működött. Pezsgő kulturális élettel. Alig vártam, hogy szabad estém legyen, és mehessek színházba, operába.
– Említette, hogy sokat játszott…
– Igen. Akkoriban a színházban úgynevezett normarendszer volt. Nekem négyszáznál is több normám volt.
Előadás és próba. Első szerepemre szívesen emlékszem vissza, Tömöry Péter Síp a tökre című harsány vígjátékában a cselédlány szerepét osztották rám. Több mint százötvenszer játszottuk. Makra Lajos volt a partnerem, akivel 35 év múlva játszhattam együtt Marosvásárhelyen,
Medgyessy Éva Rekviem egy házért című kétszemélyes kamaradrámájában. Ezt, a számomra igen kedves előadást több mint ötvenszer játszottuk. Rendezője Kovács Levente volt. A Síp a tökre előadásban hirtelen meghal a gazdag földesúr. Kártyázó barátai azt szeretnék, ha rájuk maradna a vagyona. Ezért elhallgatják, hogy meghalt. A szolgát, Andrást (Makra Lajos) beöltöztetik, és kitanítják, hogy végrendeletileg rendelkezzék a vagyonról. Ezért a harmadik felvonást Makra arcába húzott hálósipkában, ágyban játszotta végig, amelyiknek a nézők felőli két lába 25 cm volt, a fejtámla alatti két másik láb pedig méternyi. A cselédlány be kellett vigyen valami vizet vagy teát – ez voltam én. Nem tudtam, hogy aki az ágyban fekszik, az a szerelmem, András. Ő, mikor kettesben maradtunk, felfedte magát. Örömömben beugrottam mellé, az ágyba. Hát tűrte a szegény ágy, amíg tűrhette, ámde egyszer csak összetört alattunk. Éppen Déván vagy Hunyadon voltunk, már nem emlékszem. Óriási tapsot kaptunk, ami alatt kikacaghattuk magunkat. Ekkor megjelent a jegyző (Puhala Ernő). Annyira meglepődött, hogy ahelyett, hogy azt mondta volna: „mártsák a hövelykjöket tentába”, azt mondta: „mártsák a hüvelyüket tentába”. Újból nagy kacagás. Szerencsére már csak három vagy négy mondat volt hátra az előadásból, de a taps alatt is „igen vidámak” maradtunk…
– Milyen szerepekre emlékszik még?
– Temesváron játszottam, alig 24 évesen Caragiale Elveszett levelében a Zoe Trahanache szerepét. Voltam Szonya Csehov Ványa bácsijában. Zenés vígjátékokban, kabarékban leshettem el a nagyoktól a műfaj csínját-bínját. Első előadóestem is ott született meg. A temesvári színházzal sokat turnéztunk, minden előadásunkat bérletben eljátszottuk a Zsil völgyében is. Déván, Vajdahunyadon, Petrozsényban két-két előadásunk volt. A délutáni majdnem telt, az esti zsúfolt házzal. Játszottunk még Petrillán és
Lupényban is.
– Miért döntött úgy, hogy visszatér Marosvásárhelyre?
– Férjhez mentem, és a férjem hallani sem akart arról, hogy eljöjjön Marosvásárhelyről. Végül is hazajöttem.
– Hogyan fogadták Marosvásárhelyen?
– Nem volt könnyű a kezdet. Marosvásárhelyen egészen más hangulatú színház volt, nagyszerű színészgárdával, jól kialakult szerepkörökkel. Fiatal színésznő pedig több is volt. Itt nem kényeztetett el a színház, mégis sokszor éreztem azt, hogy szükség van rám… Temesváron is beugrottam egy-két próbával (ha telt házas előadást kellett megmenteni, mert valaki beteg lett vagy baleset érte), de Marosvásárhelyen még többet. Ezek a beugrások adták vissza a hitet önmagamban. Magabiztosságot, önbecsülést jelentettek. Megerősítettek abban, hogy képes vagyok nehéz helyzetekben is helytállni. Voltam cseléd és sóvárgó úrinő, ledér fruska, hivatásos kokott, dáma, egyszerű, tiszta lelkű parasztlány, mesedarab kedves, hamis lánykája, királynő és cigány asszony…
– Beszéljünk a családról. Köztudott, hogy férje, Ion Riţiu neves vásarhelyi román színész. Hogyan ismerkedtek meg?
– Egy április elsején, délben ismerkedtünk meg. Riţiu délutánra már randit kért. Megígértem, de nem mentem el. Április elseje volt… Másnap órák után, a színi előtt egy csokor rózsával várt. Végül hat év után beadtam a derekam. Férjhez mentem.
– Mi volt a szülők, főleg az édesapa kikötése a házassággal kapcsolatban?
– Hát, őszintén mondom, nehezen fogadták el, hogy vegyes házasságot akarok kötni. Nem ellene volt kifogásuk, hanem a fő kérdés – mint minden vegyes házasságban – az utódok milyensége volt. A szüleim, és én is, azt szerettük volna, hogy a gyermekeink majd magyar tannyelvű iskolába járjanak. Az én széles látókörű, nagyvonalú, a toleranciát valósan megélő férjemnek ez természetes és magától értetődő volt. Megbeszéltük, megegyeztünk.
– Két gyerekük született, hogyan alakult a pályájuk?
– Mindketten a Bolyai Farkas Líceumban érettségiztek. A fiam, Dániel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen végzett informatikát és automatizálást, most mérnök, magánvállalkozó. Krisztina lányom a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar színészképző szakán végzett, jelenleg a Bekecs Táncszínháznál dolgozik. Mindketten Marosvásárhelyen élnek.
– A nyolcvanas években tömegesen vándoroltak ki Magyarországra vagy Nyugatra orvosok, mérnökök, tanárok, lelkészek és színészek is. Gondolt-e a kivándorlásra?
– Ez akkoriban is forró téma volt, most is az. Gondolni gondoltam, de soha nem jutottam el a cselekedetig. Nem bántam meg, hogy nem tettem meg ezt a nehéz és kockázatos lépést. Nagyon szeretek Budapesten vagy a világon akárhol lenni, de alig várom, hogy hazaérjek…
– Voltak-e kedves szerepei, amelyekre ma is szívesen gondol
vissza?
– Van több olyan szerepem, amelyekre jóleső borzongással gondolok vissza. A legelső a címszerep A tanítónőben, Tompa Miklós rendezésében. A legnehezebb beugrásom egyike pedig Marcsa a Mágnás Miskából (rendező Sinka Károly). Marosvásárhelyi első szerepem Curlyné volt, a csupa férfit felvonultató Egerek és emberek című előadásban, Kincses Elemér rendezésében. Nagyon élveztem az öreg, kimustrált kerítőnő szerepét (pedig még viruló fiatalasszony voltam), Molière A fösvény című darabjában, Parászka Miklós rendezésében. Vagy a Hozomány nélküli lány címszerepe is kedves volt nekem. Izgalmas volt játszani a román tagozaton a nagy sikerű Nu ucideţi caii verzi című előadásban Raluca Iorga Mândrilă rendezésében (Ne öljétek meg az álmainkat). Szívesen emlékszem még a szintén Parászka rendezte Polgármesterné szerepére Gogol A revizor című előadásban. A Kakuk Marciban Gizus voltam, amit Kovács Levente rendezett. Több mint 250-szer játszottuk. Vagy Giza, a tolókocsihoz kötött nővér voltam a Macskajátékban, rendező László Csaba. A két utóbbi (remélem, nem az utolsó) szerepemet Keresztes Attila rendezésében – Marcelinát a Figaróból és Julle nénit a Hedda Gablerből – is nagyon szerettem.
– Leánya is színésznő, szoktak-e együtt fellépni?
– Bevallom, különleges, mély érzést adó élmény a lányommal, Ritziu Ilka Krisztinával fellépni. Két ilyen előadásunk van, mindkettőt Kincses Elemér rendezte. Az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom és az akkori cigánytelepek lakóinak kiállására reflektáló Szálkák, és a Sütő András műveiből összeállított A gyertya könnye című előadás. Ez utóbbit már több mint 25-ször játszottuk. Sütő András születésnek 90. évfordulójára állítottam ösz- sze. 2017. június 16-án volt a bemutatója, Marosvásárhelyen. Több hónapon át készültem rá. Újraolvastam több
ezer oldalt Sütő műveiből, amíg megtaláltam azokat a szövegrészeket, gondolatokat, amelyekből napjainkban is fontos, kisebbségi létünket meghatározó következtetéseket vonhatunk le. S mindezt dramatikus eszközökkel, mert az előadásban két generáció véleménykülönbségei ütköznek és végül békélnek meg a mindent feloldó éneklésben. Minden egyes szó Sütő András monumentális művéből való.
– Pódiumműsoraival nagy sikert aratott itthon és külföldön is…
– Ezeket az előadásokat a közönség versre, irodalmi estekre fogékony rétege „hívja elő”. A közönség adja a megerősítést, kitárja a szívét, elfogadja, befogadja az estjeim mondanivalóját. Igaz, én is igyekszem mindig aktuális témához nyúlni. Műsoraimat a közönség kézről kézre adta, mintegy „megszervezve” a következő fellépéseimet. Hálával gondolok azokra az önzetlen lelkű emberekre, akik meghívnak, akik alkalmat teremtenek arra, hogy elmondhassam mondókáimat, akik közönséget toboroznak. Lelkes tanárok, oktatók, papok, művelődésszervezők.
– Hogyan születnek meg ezek az előadások?
– Minden műsoromnak története van. Az első pódiumműsorom úgy született Temesváron, hogy valami többre vágytam. A saját véleményem elmondására arról a világról, amelyben akkor éltünk, amelynek visszásságaitól szenvedtünk, miközben a legcsodálatosabb társadalomnak kiáltották ki. A társadalom hibáiról csak virágnyelven lehetett beszélni. Így esett a választásom József Attila költészetére. Összeállítottam a műsort, de Koczka György, a színház irodalmi titkára biztosra vette, hogy nem fogja a felettes pártszerv engedélyezni a Hazám és a Levegőt! című versek miatt. Jött egy mentő ötletem. Románul adtuk be az anyagot. József Attilát többek között Maria Banuş, Eugen Jebeleanu, az akkori pártvezetés által kedvelt költők fordították románra. Engedélyezték. A színház műsorára tűzte, Sinka Károly rendezésében: Kései sirató József Attiláért volt a címe, és 1980-ban mutattam be. Elmondhattam a temesvári színház nagytermének színpadáról, telt ház előtt, talán nálunk egyedüliként ezeket a nagyszerű József Attila-verseket.
– A csángó sorsról szóló műsora nemcsak a moldvai népcsoport történelmére hívja fel a figyelmet, de a minket is fenyegető elcsángósodás veszélyére is figyelmeztet.
– Igen. Csángó népdalokat tanultam, csak úgy kedvtelésből, és egy idő után kacérkodtam a műsor gondolatával. Amikor édesapámnak beszéltem az ötletről, azt javasolta, hogy mondjam azt is el, hogy ott, a hegyeken túl nemcsak elcsángált, de honfoglalás kori magyarok élnek… Tudtam, hogy apámnak igaza van, és elkezdtem behatóbban foglalkozni a csángók történelmével. Varázslatos, különleges világ nyílt meg előttem. A szerkesztési elvem az lett, hogy a történelmi eseményekre a népköltészet válaszol. Miután összeállítottam és megtanultam, Ilyés Kingát – az erdélyi pódiumművészet nagyasszonyát – kértem fel, hogy hallgasson meg. Tanácsait szívesen fogadtam. Ő adta a címet is: Ágról szakadt madár – ballada a csángó sorsról. Rendezői tanácsokat Kovács Levente adott, és Kinga felröptette máig egyik legkedvesebb műsoromat, amelyből ezernél több előadásom volt a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban. A népköltészet erejével figyelmeztet: őrizd a nyelved, a vallásod, a kultúrád, mert az elcsángósodásból nincs visszaút…
–Volt egy cigány műsor is…
– A marosvásárhelyi Fekete március után figyeltem fel jobban a mellettünk élő cigányokra. Akkor „Ne féljetek, magyarak, megjöttek a cigányak!” felkiáltással álltak mellénk. Érdekelni kezdett a gondolkodásmódjuk, megmaradásuk titka. Hiszen ők a kisebbségnek is a kisebbsége. Budapesten cigány értelmiségieket, írókat, költőket kerestem
meg. Choli Daróczi József, Lakatos Menyhért, Osztojkán Béla és mások szívesen és nagy tisztelettel segítettek. Ezt a műsort 1993-ban mutattam be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében. Mindenütt nagy sikere volt az előadásomnak. Amikor a Fekete március 25 éves évfordulójára emlékeztünk, felújítottam, mégpedig kétszemélyesre hangolva. Egy piacon áruló cigány asszony meséli élete történetét. Mesél a világról, jóról és rosszról a lányának, aki kitörne a hagyományos életből, de valami mégis gúzsba köti. Cigány népdalok, mesék, nagy magyar költők, magyarul is író roma költők versei, és egyszerű cigány emberek történetei adják a műsor gerincét. Akkor is, most is Kincses Elemér rendezte.
– Sokat járt Délvidékre…
– A zentai csata (1697. szeptember 11.) 300 éves évfordulójára készült a Tűz című műsorom, a zentaiak kérésére. Ebben a csatában mértek végleges csapást a Magyarországot 150 esztendeje sanyargató törökre. A végvárak örökös helytállásáról szól a műsor, azzal a mondanivalóval, hogy minket megtart a lélek tüze. Jöhetnek véres harcok, forradalmak és bukások, de amíg mi ezt a tüzet magunkban szítani tudjuk, megmaradunk. 1997-ben Adán volt a bemutatója. Délvidék! Csodálatos emberek lakják. 25–30 különböző településen volt előadásom.
– A férjét nem vonta be ezekbe az előadásokba? Köztudott, hogy szépen zongorázik.
– De igen. Először akkor, amikor a Karácsonyi rege című műsoromon dolgoztam. Egy színes, Kárpát-medencei, felnőtteknek szóló karácsonyi összeállítás volt a célom, amiben az édesanyámtól tanult karácsonyi kántákat elénekelhettem. Szentmátéban ugyanis még ma is énekelnek néhány különleges dalt karácsonykor. A férjem kérte, hogy fogadjam el mint zenei aláfestő (ő zenei oláhfestőnek szokta magát nevezni). Türelmetlen voltam vele. Egyik próbán felugrott, azt mondta: „tudtam, tudtam, hogy nehéz lesz veled dolgozni, de megcsinálom”. És valóban
egyik legsikeresebb előadásunk lett. Még volt egy közös műsorunk, ami arról szól, hogy milyen nagyszerű érzés édesanyának lenni. Jött egy csoda a címe.
– A közönség sugallja a témát, az inspirációt? Van erre példa?
– Igen. A maroshévizi katonai temető felszentelésekor valaki megkérdezte tőlem: van-e olyan műsorom vagy hanglemezem, amelyik a Marosvécsi Helikon költőit, íróit mutatja be? Nem volt. Abban a pillanatban döntöttem el: lesz! Ezért kezdtem el Lisztóczky László Egerben élő irodalomtörténész segítségével a helikonistákat tematikusan feldolgozó sorozatomat. Az első, az istenes versek, Isten kezében címmel, amelyben Molnár Tünde teremti meg a hangulatot nagyszerű orgonajátékával, az istenközeli élmény befogadására. A második a Búvópatak. Remélem, hogy folytatni tudom… Mindig jóleső érzéssel tölt el, ha egy-egy előadáson megtelik a terem. Vannak még, akik szeretik a verset.
– Az 1000 éves Mezőségről szóló műsorának címe: Aranyország. Miért választotta ezt a címet?
– Ezt a műsort is a zentaiak kérésére állítottam össze. Czabaffy Ágnes tanárnő, művelődésszervező egy Wass Albert-műsort kért. Azt gondoltam, ha már adva van a szerző, a témát én választom meg. Eldöntöttem, hogy a Mezőség ezer esztendejéről mesélek a Délvidéken élő magyaroknak. Az előadás címét egy Wass Albert-költemény, az Aranyország adta. Ez a vers a Mezőségről szól, ahol a táj minden évszakban rendkívül varázslatos tud lenni. Az idő pedig megrekedt az agyagos sárban. Ott lévő falvaink nagy része mélyszórvány. Úgy veszítettük el, fokozatosan, mint ahogy az aranypénzét veszíti el az ember.
– Felolvasni szokott-e, vagy inkább kívülről mondja a verset?
– Kívülről. Megtanulom.
– Mennyi idő alatt?
– Nem is tudom. Minden nap mondani kell! Keresgélni kell a hangsúlyt, a szüneteket, a hangszínt, az összefüggéseket. Alázattal nyúlni a mondanivalóhoz. Versbe kell öltöztetni a lelket. Házimunka közben is elmondom, vagy az utcán gondolatban, várakozás közben. Amíg készül, úgy vagyok vele, mint a színész a szerepével. Örökké együtt vannak. Nem lehet nem foglalkozni vele, nem lehet pihenteti a témát… A szerep, a vers, a szöveg, az előadás, amire elköteleztük magunkat, fogva tart, előjön, időt és energiát követel magának.
– Egy órán át énekelni, verset mondani, lekötni a közönséget, hogyan sikerül? Mi a titka?
– Ha a vers „megtalált”, arra törekszem, hogy teljes szívemmel, elmémmel ráfigyeljek. Nagyon fontos még a jó fizikai erőnlét.
– Valójában mit tesz a művész, amikor verset mond, s ott van előtte 200–300 néző, akik szinte csüggnek a szavain?
– Érzésekkel telített gondolatokat ad át. Szuggerál. Együttgondolkodásra, együttérezésre sarkallja a hallgatóságát, feltárva lelki rekeszeinek, bugyrainak legbensőbb, legrejtetteb érzéseit, titkait. Kitárulkozik. Nevel, bátorít, tanít, lázít, simogat, megértet, épít. Alkot. Egyfajta lelki gondozást végez. Teljes odaadással a legtöbbet adni és a legtöbbet kapni, felkavaró, megtisztító, feszültségoldó. Ha sikerül katartikus pillanatokat elérnie, amire együtt jut el a nézővel, akkor az olyan, mint a szerelmi beteljesülés. És a szerelem azon dolgok egyike a Földön, amelyek a leginkább függőséget okoznak. Illyés Kinga, mentorom és mesterem mondta: kint állni tíz vagy ezer ember előtt egyedül, és hatni rajuk, semmihez se fogható hatalom; és mérhetetlenül nagy felelősség. Kevés színész vállalja, hogy kiáll egymaga, és a színház nyújtotta megannyi segítség (partner, díszlet, látvány, kellék, sok technikai eszköz stb.) nélkül szellemi és lelki mondanivalót közvetít. Nem könnyű „egyedül” lenni a közönséggel. Pedig a közönség: partner. Szeretettel és nyitott lélekkel, várakozással telten ül be a nézőtérre. Kész magát rád bízni. Nekem ez a műfaj rengeteg élményt nyújtott. Ebben kaptam a legtöbb pozitív visszajelzést. Mondhatom, hogy ebben a műfajban sikerült kiteljesednem. Az erdélyi kilenc magyar társulat, színház művészei közül egy kezemen meg tudom számolni, hányan vállalnak egyéni műsort, és hányan vállalják, hogy elmennek esőben, sárban, fagyban, térdig hóban, úttalan utakon, vonattal, autóbusszal egy-egy eldugott településre is.
– Műsoraiban sokszor énekel népdalokat…
– Nem tudom, más hogy van ezzel, de nekem a népdal minden élethelyzetre választ tud adni, hiszen benne van a nemzedékek minden tudása, érzése, hite, életszemlélete. Igen, népdalokat szoktam énekelni. Főleg régi stílusúakat, de az új stílusú népdalokból is szívesen válogatok olyat, ami talál a témához. Kezdetben azok a népdalok, népi karácsonyi dalok alkották a repertoáromat, amelyeket édesanyámtól örököltem. Idővel újabbakat tanultam, adatközlőktől. Amikor a lányom elkezdett néptánctáborokba járni, tőle is tanultam egypárat. A csángó műsoromban, amelyben az élet és a történelem csapásaira a népköltészet felel, magától kínálkozott a megoldás, hogy a balladákat válasszam, és ne csak mondjam, hanem énekeljem is. Nagyon átgondoltan, megfontoltan alkalmaztam a „váltásokat”. Pontosan kidolgoztam, hogy véletlenszerű, nagyon természetes és magától értetődő legyen. Látván, hogy mennyire szereti és értékeli a közönség, más műsoraimban is alkalmaztam.
– Játék, előadás közben észleli-e a színész, ha „veszik” a darabot, szereti a közönség, vagy az ellenkezője igaz?
– Igen, a színész észleli a közönség reakcióit. Nem csak a nevetésekre, kacagásokra gondolok. Talán ennél is beszédesebbek a mély csendek, amikor pár száz ember figyel. Ez fantasztikus. A nagyszínpadi, többszereplős előadásban a közönség reakciói megerősítik a színészt abban, hogy jól formálta meg vagy nem a szerepét. Ez egy közös játék, társasjáték: a színész a színésznek, színész a közönségnek ad és visszakap érzéseket, gondolatokat, reakciókat. Közönség nélkül nincs színház. Egy jó előadásban minden között van összefüggés. A színésznek ezért bővelkednie kell a színpadi alázat, fegyelmezettség, pontosság és az erőteljes színpadi jelenlét erényeivel.
– Bejárta a nagyvilágot, kérem, sorolja fel a fontosabb városokat, helységeket, ahol megfordult, s átadta Erdély, a magyarság üzenetét: együvé tartozunk, bárhol éljünk a Földgolyón…
– Olyan szerencsés voltam, hogy nagy világvárosokban is (New York, Stockholm, Bécs, Budapest stb.) elmondhattam „mondókáim”, de szívesen megyek eldugott, Isten háta mögötti településekre, azokhoz, akik távol vannak a világ zajától, oda, ahol már csak pár tíz magyar lakik. A diaszpóra és a szórvány hasonlít egymásra. Híjával vannak a magyar szónak. Amikor elkezdtem a Mezőségre járni, egy bácsi Somkeréken azt mondta: „Lelkem, magának aranyból fonták száját.” Szárnyakat kaptam. Ez volt a második nagydíjam. Az első egy piros alma volt Temesváron a Lahováry-piacon, amit az egyik asszony adott jól kifényesítve, mert előtte való este látott a Bartha Lajos Szerelem című előadásban. Eddig tizenkét országban szerepeltem.
– Milyen érzésekkel indul egy-egy előadásra, és milyen élményekkel tér haza?
– Szeretetet viszek, léleksimogató gondolatokat, amit vissza is kapok a közönségtől. Megerősítést és sok-sok szeretet hozok, hogy folytatni tudjam a munkám.
– Büszke arra, hogy magyarnak született?
– Amikor kiállok a közönség elé, nem ez jut először eszembe, hanem az, amit mondanom kell. Kérdésére válaszolva: nagyon! Jó az, hogy amíg a dal, a vers szól, addig egyek vagyunk, egységben vagyunk, mi, akik olyan ritkán tudunk közös nevezőre jutni. Előadásaimon, ha nem is gyakran, de voltak más nemzetiségűek is: románok, a diaszpórában szászok, svédek, németek; férjek, feleségek, jó barátok, és mindig gratuláltak, mondván, ha nem is értették pontosan, amit mondok, de megérintette őket. Műsoraimban az örök emberi megszólaltatására törekszem a magyar népdal és irodalom segítségével. Mert az emberhez méltó élethez, az anyanyelvhez, a szabadsághoz, a tanuláshoz – kultúrád, vallásod gyakorlásához – való jogod örök és egyetemes.
– 1997-ben, Sütő András 70. születésnapján egy gyönyörű öltözetben volt Pusztakamaráson, abban szerepelt az író ünnepi köszöntésén. Később ez a ruha, sajnos, elveszett, és többé sohasem vehette fel. Mi történt valójában?
– Sokféle élményben volt részem, részünk az évek során, mert a turnékra, távolabbi településekre mindig a férjem vitt autóval. A bőröndöm ellopták útban Svédország felé, ahová turnézni hívtak. Ma már nem fontos, mi történt a ruhával, hanem az, hogy Svédországban Molnár Gergely és a felesége megértő segítsége nélkül nem is tudom, mivé lettem volna… Azután sikerült más, Bandi Kati képzőművész által készített ruhát beszerez- nem. Ezekkel lépek fel, mert fontosnak tartom, hogy a kimondott szó, az érték, amit képviselek, tükröződjék a megjelenésemben.
– 1989 után többen is kikérték vagy legalábbis megnézték a CNSAS-nál őrzött, mindannyiunkról készült megfigyelési jelentéseket. (CNSAS: A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács – sz. m.) Van-e tudomása arról, hogy kik és mit jelentettek magánéletéről, művészi pályafutásáról?
– Többször is hívattak a szekura. Olyan is volt, hogy egész nap bent tartottak. Volt, amikor rögtön rájöttem, ki volt a besúgó. Van olyan eset, hogy ma sem tudom. Nem kértem ki a rólam készült jelentéseket. Nem kívánom a bosszút! Nagy a jó Isten ereje, benne bízom.
– Azon kívül, hogy szín- és előadóművész, művelődésszervező, számtalan alapítványnak, egyesületnek a kuratóriumi vezetőtestületi tagja. Kérem, beszéljen erről is az olvasóknak.
– A közművelődésben való munka fontos része életemnek. Lehetőséget nyújt a kulturális értékek közvetítésére, a közösségi művelődésre, az önművelésre. Remélem, ez a fajta tevékenység hozzájárul közösségünk életminőségének javulásához. Azok a kulturális, művelődési egyesületek, amelyek munkájában részt veszek, önkéntes alapon dolgozó szervezetek, és a művelődési élet egy-egy fontos részét célozzák meg munkájukkal. Környezetünk szellemi, művészeti értékeinek megismerése és megismertetése által nemzetnevelő, önazonosság-megőrző feladatot is ellát az EMKE, a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, a Helikon–Kemény János Alapítvány, A Sütő András Baráti Egyesület vagy a Székely Színház Egyesület.
– Gondolt-e arra, hogy emlékeit, élettapasztalatát, úti élményeit jó volna könyvben hagyni az utókorra?
– Ezen egyelőre még nem gondolkoztam…
– Milyen fontosabb díjat, elismerést kapott?
– Az országos EMKE Kemény János-díja, a Magyar Köztársaság Ezüst érdemkeresztje, Pro Cultura Hungarica-díj. A munkám – amelyet rangos kuratórium kulturális missziónak nevezett –, Magyar Örökség-díjas. Nemrég nagy megtiszteltetés volt átvenni a Sütő András Nyelvőrzési díjat.

(2019)

1. Nászta Katalin:
   2020. január 16. 05:30

   Fantasztikus életút, életmű. Csodálatra méltó.

2. B.Tomos Hajnal:
   2020. január 16. 08:04

   Nagy gyönyörűségemre szolgált olvasni ezt az interjút, bár Kilyén Ilka életútját részben már ismertem. A ’90-es évek elején egyik, Brassóban előadott pódiumműsora alkalmával interjút készítettem vele a BL.számára. Persze, azóta már sok-sok előadással, kulturális értékkel gazdagodott életműve, melyhez szeretettel gratulálok a művésznőnek !

3. Kilyén Ilka:
   2020. január 18. 08:59

   Tisztelt Káfé Főnix szerkesztősége! Köszönöm szépen a megjelentetést.
   Kedves Nászta Kati, kedves B.Tomos Hajnal! Köszönöm szépen a kedves, méltató szavakat. Kati, várom a veled készülő beszélgetés megjelenését. Hajnal, akkor, Brassóban, egy kötetet is kaptam. Szeretettel őrzöm. Ilka