„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
(József Attila: Két hexameter)

Öcsikém!
Ma éjjel virrasztottam egy ismeretlen, roncs roma öregasszony miatt.
Kinn voltam a folyosón, amikor megpillantottam a hordágyon a mosdatlan beteget, s elcsíptem az egyik ápoló egy mondatát: ”Nincs senkije.” Ekkor ugrott be a mottónak választott idézet. Ki tudja, ki volt, tisztességes volt-e, nem-e… A nénikének csukva volt a szeme, de még élt, kissé fordulni próbált, picit meglendítve egyik kezét, abban a másodpercben megsajdult a szívem érte, a hordágyat betaszították a mellettünk lévő üres szobába. Csodálkoztam is, belátva egy pillanatra, hogy az egy teljesen üres kórterem, holott egyes szobában két beteg is volt egy-egy ágyban, azt rebesgették a rég benn fekvő betegek. Vajon miért, vajon miért, tudat alatt kerestem erre a választ elalvás helyett, le sem hunytam a szemem, mert megéreztem, hogy ma éjjel meg fog halni.
Senki sincs mellette, tördeltem kezeim, de én igen, gondolatban. Olyan mélyen, legbelül a lelkemben sírtam érte, érted, miatta, miattad. A régi, de állandósult mély fájdalmam miattad, és ez az új fájdalom összeért bennem. Éjfélig csakis rá gondoltam, láttam a csontsovány, fehér arcocskáját, mely a ráncai ellenére is megőrizte szép vonásait. Felültem, és magamban gyártott imaszerű mondatokat mormoltam. Furcsa érzés volt, hogy egy teljesen idegen emberért olyan mélyen, ott belül, a lelkemben sírtam, rosszabb volt, mintha patakban folyt volna a könnyem, úgy éreztem, mentem megulladok. Sokáig, nagyon sokáig csak rá gondoltam, mintha közöm lenne hozzá, és elképzeltem, hogy már rövidesen őt is „kiterítik.”
Éjfél után ki kellett mennem a mosdóba, az ajtó tárva-nyitva, nem álltam meg, hogy be ne lépjek. Megálltam az ágya mellett, nem tudom, mennyi ideig, csak a folyosóról beszűrődő fényben pillantottam meg újra az arcát, és olyan békésnek tűnt, mintha a ráncai is kisimultak volna. Ekkor a kezem akaratlanul megérintette az egyik kezét, és éreztem, kezdett már kihűlni, de nem volt még egészen merev, rémülten léptem vissza, remegtek a lábaim, a lelkem, mert én még nem láttam senkit meghalni, igaz volt a megérzésem, már bizonyosan tudtam, halott.
Egyedül volt halála pillanatában, akár csak te, Édesem. Ezért kellett mégis, hogy én legalább, egy teljesen idegen személy ott legyek vele akkor, ha már veled nem lehettem…
Elég sokáig álldogáltam, már-már éreztem, összeroskadok, ekkor zajt hallottam, azonnal visszaosontam a kórtermembe, szerencsére az asszisztensek nem láttak meg.
Az ágyamban aztán valóságosan is eleredtek a könnyeim, ismét sírni tudtam, „sírni, sírni, sírni”, ugrott be az agyamba Ady egyik versének címe . Egyszerre sírni éretted, érette… És magam előtt láttam a megboldogult arcát, valamikor nagyon szép lehetett, szépsége a gyermekkori barátnőmre emlékeztetett, aki már szintén eltávozott a földi világból, s rá is emlékezve, a nénit is becézgetni kezdtem magamban, nevet adtam neki: „Dóri, Dóri, csendes pihenést!”
Aztán csak azon aggódtam, hogy vinnék el szegényt, mielőtt a betegek felébrednek, mintha már a többi beteget is óvni akartam volna a halál gondolatától is. Végül, teljesült a vágyam, a beszűrődő zajokból hallottam, elszállították. A többi beteg békésen aludt, mit sem sejtve az éjjeli történésekről.
Ekkor kezdett pirkadni az ég kelet felől. Mintha ez a virradati homály lett volna a Dóri halotti leple, amelyet én képzeletben ráborítottam…
Aludni reggelig szemhunyásnyit sem tudtam, újra ki kellett mennem a mosdóba, és megkönnyebbülve tapasztaltam: üres volt már az ágya, elvitték.
Az ágy példásan bevetve.

(Szatmárnémeti, 1996)