A Deltát – tudjuk meg a riportkönyvből – elképesztő mennyiségű nád borítja, s ez a terület évről évre növekszik; a deltai földlerakódás kitűnő körülményeket teremt ahhoz, hogy a nádasok elszaporodjanak. Az ingoványos, bő talajvizes, nehezen megközelíthető környezet minden időkben nehezítette a nád kitermelését, ezért inkább csak egyéni, kisipari felhasználása volt ismert. Pedig hát, cellulóz-tartalma miatt kitűnő papír-nyersanyagként is beválik. A nagy gond: a betakarítása.
Az ezt célzó tudományos felmérések a múlt század negyvenes éveiben indultak – a riporterek nagy vonalakban ismertetik mind a legyőzendő nehézségeket, mind a tisztázandó szempontokat, melyeknek a tervezendő, nagy teljesítményű nádarató kombájn meg kell hogy feleljen. Az első gépkísérlet azért dőlt dugába, mert a nehéz szerkezet elsüllyedt az ingoványban. A második prototípus ott hibázott, hogy nem volt képes maga mögött összegyűjteni a 3-4 méter magasra megnövő, levágott nád mennyiséget. Most úgy néz ki, sikerül megfelelő gépet összehozni, a továbbiakban inkább már csak a nagy mennyiségű, felhasználásra szánt nád elszállítása okozhat gondot. A hónapokon át a helyszínen dolgozó kutatócsoport minden fogas kérdést rendre megoldott.
1955-ben, szerzőink ottjártakor még csak tervezték a nagy méretű nádbetakarítást, s a következő jövőképet vetítették előre:
„A Deltában 270.000 hektár területet föd be a hosszú szárú, kitermelésre alkalmas deltái nád. Ha mindegyik hektáron csak 9 tonna nád terem (de terem 25 tonna is!), akkor egyetlen év alatt 2 millió 400 ezer tonna nádat lehet learatni.
Hogv ez mit jelent? Csak néhány példát mondunk. Egyetlenegy hektár nád terméséből 10000 könyvet, vagy 70000 pár női harisnyát lehet készíteni. Egyetlen hektár nádból sokezer méter szövet állítható elő!
Néhány év múlva tehát nádszövetből készíthetünk ruhát, nádból gyártott harisnyát és, könyveket árulnak majd üzleteinkben, nádtakarmányt etethetünk állatainkkal.
… A természet ősi dalait susogó náderdőben ezen az őszön már aratni fognak. Széles rendet vág majd a nádkombájn, dohogni kezdenek az új gyár gépei.
A nádkombájnokkal egvütt új élet hajnala virrad fel a Deltában. A bíborvörös napnyugtakor pedig arról fog dalolni a végtelen nádas, hogy a Delta vadregényes tája örökre behódolt az alkotó, építő embernek.”

Nádat szállítanak bárkávl Sulinára lipován halászok (a kötet eredeti fotóillusztrációja)

Mai tapasztalatunk könnyen azonosíthatja fenti szövegben a riporteri nagyotmondásokat és szépítéseket, amivel a korszak olvasóit volt szokás „etetni”, belőlük sok minden csak a könyv lapjain maradt meg, hiszen köszönőviszonyban sem voltak az élet valóságával.

Azóta már azt is tudjuk, hogy a nagyüzemi nádbetakarítás, ha be is indult volt, távolról sem a csodagépek érdeme, inkább azon rabságban tartott politikai foglyoké, akik a Duna-deltai lápokon működő gulágokban szenvedtek éveken át a nehéz munka- és életkörülmények miatt, s akik között 1956-os tevékenységük vádjával elhurcolt értelmiségi képviselőink sínylődtek hosszú évekig. (Kényszerű nádaratások igazi hőseiként ők inkább kiérdemelnék a hosszú távú elismerést…)
*
Tófalvi Zoltán, az erdélyi 56-osokkal foglalkozó marosvásárhelyi kutató ekként summázza a deltai gulágok történéseit egy, a Magyar Szemlében megjelent tanulmányában / Az erdélyi ötvenhatos forradalmárok „halálmenetének” felidézése /: „A Duna-delta haláltelepein pokol volt az élet: nyáron elviselhetetlen a forróság, télen, a fűtetlen barakkokban csontfagyasztó a hideg. A Duna vizét itták, ezért a tífusztól sokan meghaltak.A „halálmenet” stációi:
* Luciu-Giurgeni, ahol magyarok vérével épült a folyó védőgátja. A hat év börtönbüntetésre ítélt Páskándi Géza, későbbi Kossuth-díjas író itt kérte Dávid Gyulát és más rabtársait, hogy a teljesíthetetlen normát, a három köbméter földet ő hordja talicskával a gát töltésére, mert lefelé jövet fejben verseket írhat.
* A Brăilai Nagysziget a maga iszonyú kolóniáival: Stoieneşti, Salcia, Frecăţei, Ostrov, Strâmba.
* A „záró akkordot” a Chilia-ág mentén a politikai elítéltekkel felépített Sfiştovca, Grind, Periprava jelentette. A Chilia-ág túloldalán a Szovjetunió volt. Innen megszökni lehetetlen. A peripravai munkatábort az 1950-es évek elején azért alakították ki, hogy egy tizenhat kilométeres árvízvédelmi gátat emeljenek, és lecsapolják a község körüli mocsarakat. 1959 és 1964 között a politikai foglyok tízezreit hurcolták ide, köztük az erdélyi ötvenhatos „ellenforradalmárokat”. Az embertelen körülmények, a rendszeres verések, az élelem, ivóvíz, orvosi ellátás teljes hiánya miatt legalább 124 fogoly, többségében politikai halt meg Peripraván. A jeltelen sírok feltárásában – az ásatások 2016. július végén, augusztusban zajlottak – a túlélők vallomásaira támaszkodnak, de felhívással fordultak az eltűnt foglyok családtagjaihoz is, hogy DNS-mintákkal segítsék az azonosítást.”
*
Nem hiába írta annak idején József Attila A Dunánál c. versében:

„A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.”

Cseke Gábor

(Folytatjuk)