Nálunk is a történelmi pillanatok egymás sarkára hágnak. Ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Egy hallgatásra kényszerült, illetve a hallgatást választó ország beszélni kezdett. Nem hiszem, hogy túlzás volna, hogy ez a negyven év az államszocializmusnak nevezett őrület előli menekülésben telt el; odaszámítva, a meneküléshez, mondjuk így: egy szintig, a beépülést is. Nem heroikus volt ez a negyven év, hanem szahar és még egyszer szahar. Már bocsánat a szóért. Elrontottuk az országot. Sokan most csak úgy tudják mondani: elrontották. Megértem őket, bár félő, az ország közös mű – azaz éppen azt mondanám, ha így, ha úgy: el van rontva az ország. És valószínű, a beszéd első, kásás szava a gazemberek megnevezése kell legyen (nem a bosszúé, a megnevezésé), de a második bizonyosan önmagunké – mert ez a legnagyobb vereségünk, az, hogy e negyvenévnyi bujkálás alatt a legegyszerűbb kérdéseket sem tettük fel magunknak, hogy hogyan is szeretnénk élni, mik a terveink, milyen zakókat szeretnénk, és milyen pástétomokat, pártokat, nőket és milyen férfiakat … Mindig csak az a félóvatos húzódzkodás, hogy ránk ne találjanak az új meg új ötleteikkel… Csak lassan elfelejtettük, vagy soha nem is tudtuk, hogy ki is az, aki így bújik, védekezik, és mit is akarna, ha nem azt akarná, amit akar.
Kiábrándultak vagyunk, és kiábrándultnak lenni nem nagy üzlet. Az mindenkinek veszteség, hogy ez idő szerint ha egy mondatban a szocialista szó szerepel, akkor az egész bekezdés komolytalanná válik, az mindenkinek veszteség, hogy a kommunizmus az nem az emberiség örök ilyen-olyan álma, hanem gyilkosok, őrültek, akarnokok piti összeesküvése… Ahogy mondani szokás, ez nem volt mindig így. Most így van, mert talán nem lehet másképp. De majd jó vagy jobb lesz, ha nem így lesz, ha a szavak visszanyerik higgadtságukat, nagyvonalúságukat. / Az átmenet – Az elefántcsonttoronyból. DIA/