„Marad a láz, ugye fiúk, az ereinkben
búgó liliom-lángú lárma.
Az égig szökken, ugye, a hátgerinc
és nem csavarodik fel a szivárványra!”
Farkas Árpád: Köszörű-időben

Nem tudom, hol volt, hogy nem volt,
de valami félrement nagyon:
a hátgerincről már nem is beszélünk,
az agyak viszont félrecsavarodtak.

Rajongásra neveltek és utáltuk,
de most már rajongunk mindenáron,
Trianon fogkrémmel mosunk fogat,
látszanak a pöttyei a szakállunkon.

A sivár valósághoz mérjük magunkat,
mintha mi nem gondolnánk soha semmit,
csak valaminek a függvényében,
alszunk, aztán nyújtózunk nagyot.

Térképekről álmodunk, és a pizsamánkon
rovásírással írja, hogy „elég!”,
és bohém fiatalságunkat szembeköpjük,
mert mindenkit szép egyformára vágnánk.

Radnótit most is lágerbe küldenénk,
Szerbet is agyonverné egy ébredő:
nem számít semmi, velünk senki sem,
akkor mi miért törődnénk bárkivel?

Negatív érveink szögesdrótja közt
szeretjük a művészt, amíg viselkedik,
de azért az ember ilyen meg olyan,
és nem hiszem, hogy másképp gondolod.

Jótékonykodunk minden vasárnap,
és templomba menetelünk gangosan,
de jóból is megárt a sok, belátjuk,
és tesszük mindig csak a keveset.

És így aztán szépen megöregedtünk,
nagy verseink idézgetjük magunknak:
valamikor mi szépen gondolgattuk,
amit ma már nem gondolunk sehogy.