Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther elemzések/3

Egyetlen tudósításnak indult, de cikksorozat lett belőle. S még nem tudni, mikor lesz vége. A kötet, amit töménysége okán naponta mégsem lehet úgy forgatni, ahogy előre elterveztem, nem hagy nyugton, újabb és újabb emlékeket hoz fel, gondolatokat szül bennem. Valószínű akkor fogom befejezni, miután az egészet átolvastam. Gazdag hivatkozás listái minduntalan megállásra késztetnek. Valójában nagyon tartalmas andalgás ez színházi életem múltbeli ösvényein. Át lehet ezen rohanni? Nem szabad.
Tóték, Özönvíz előtt, Tornyot választok, Szerelem – vásárhelyi (és kolozsvári) előadások, épp színésszé válásunk idején kerültek bemutatásra, s kik addig még csak az alapvető színészi munka elsajátításának nehézségeivel küzdöttünk, olyan hatások értek, érték korosztályunkat, melyek ki sem alakult elképzeléseinket még lapátnyi lehetőségfaktorral tetézték.
Albert Mária, Kötő József, Lázok János előadáselemzései felidézik az emlékezet mélyén szunnyadó élményeket. Nagy ködből emelkednek ki a jelenetek, elmosódottan, már hatásuk is fakult, de a színházi ízlés egészére mély benyomást gyakoroltak. A képek felidézik a hangulatot, ha láthatnánk őket (a Szerelem 2006-ban levetítésre került, olvassuk) bizonyára elcsodálkoznánk akkori és mostani ránk hatásuktól. Emlékeimben összemosódnak az előadások, mint az Özönvíz előtt és a Szerelem színpadképei pld. Milyen jó, hogy részletes képet kapunk nemcsak a felvételek által, hanem a díszlet leírásával is. Világosabbá válik a színész útja, fejlődése, változása a rendezőt ért benyomások révén. David Esrig Rameau unokaöccse előadására felvittek minket Bukarestbe, emlékszem a tükrökre, vagy csak egyre – az expresszív kifejezési formák lenyűgöztek. Bár engem akkor még a díszlet, a látvány nem foglalkoztatott annyira, inkább a színészi játékra figyeltem, az vonzotta a tekintetem, ki hogyan alakít, minden más mellékes volt ehhez képest. Jó most olvasni arról, miként hatottak Harag Györgyre a látottak, hogyan nyúlt a szövegekhez, színészekhez. Milyen kis változásokat eszközölt Nagy István szövegén, és mekkora sértődés lett belőle a szerző részéről! Akkor tabunak számított a leírt dráma, maximum húzni lehetett belőle, de azt sem nézték túl jó szemmel. Annyi előnye volt a rendezőknek, hogy ők jobban ismerték a darabokat, míg a kritikusok általában kevésbé, sem a közönség – tisztelet persze a mindenkori kivételeknek. Nekem Illyés Kinga éneklése maradt meg élesen, ahogy a csupasz színfaltáblák között-mögött járkált, tolva a gyerekkocsit. Lohinszky számomra ekkor vált először igazán izgalmassá alakításával, furcsa hangszínét el tudtam fogadni. Érdekes, hogy a különös alakítások mélyebb nyomot hagynak az emberben, mint a már megszokott eszközökkel színpadra vittek. Ekkor még nem foglalkoztunk elemzéssel, az egész előadással – a színészi játékot lestük, figyeltük és szurkoltunk saját művésztanárainknak, kicsiben szekértáborok alakultak ki az évfolyamok között… Az idő távlatából világosan látszik, hogyan növi be, alakítja át az új szemlélet a régit, Harag rendezéseivel a színpadkép, a látvány jelentősége megnő, felerősödik, a színészi alakítások pedig tehetségük arzenáljából addig nem sejtett tartalékokat mutatnak be.
Miközben a könyvet böngészem, azon gondolkodom, mennyire lehet hasznos, kielégítő egy ilyen vállalkozás. Elvégre erre vágytam: őrizze meg emlékünket valaki, ne vesszen kárba a munkánk. Bár a tanulmányok a lehetőségekhez képest nagyon pontosak, nem lehetnek tökéletesek. Minden szöveg, amire hivatkozhat a szerző, átment valaki szűrőjén és ha igaz is, hogy több szem többet lát, de láthatja-e ugyanazt, amit én? Emlékezhet-e ugyanarra? A lehetetlennel viaskodik a történész, a kutató. De mi egyéb motiválná őket, mint színházművészetünk emlékének a lehető legpontosabb megőrzése, ápolása, hogy utódaink ne légüres térben éljenek, legyen, amire támaszkodjanak? Meghatározhat-e minket a múlt? De mennyire! Hát ezért (is) van értelme ennek a munkának, még ha nem is lehet teljes. Már a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I-II-vel is erre törekedtek, amivel szinte párhuzamosan több hasonló jellegű tanulmány, írás, könyv jelent meg. Olvasom a fent említett kötet II. részében a hivatkozásait Albert Máriának az általam akkor még csak blogon, majd kötetben is kiadásra került Tarr Lászlóval készült beszélgetésre. S újból érzem, nem hiábavaló, és egyre sürgetőbb igény fogalmazódik meg közelmúltunk megörökítésére. Közhelyes, amit mondok, mégis erősebb minden másnál: annyi világégés sem tudott mindent elpusztítani. Honnan tudnánk ókori, vagy még korábbi eseményekről, ha nem az írástudók révén? Bátorítást nyerek ezekből a munkákból, örömet szereznek, értelmet adnak ezirányú erőfeszítéseinknek.
Nem az a dolgom, hogy ideidézzem az egész könyvet, csak a figyelmet akarom felhívni rá, biztatásul a szerzők felé, akik bár nem szorulnak rá, szükségük van a visszajelzésre. Nem állok ellen. Kiemelek egy részt, ami közös erdélyi színházi múltunk ’philtherezésének’ hasznosságát és élvezhetőségét remekül példázza.
Lázok János tanulmánya Harag György Sütő András darabjának, az Egy lócsiszár virágvasárnapja előadásáról, amit méltán nevezhetünk a kolozsvári Állami Magyar Színház egyik, ha nem a legnagyobb hatású bemutatójának.
Szereplők: Héjja Sándor, Vadász Zoltán, László Gerő, Sebők Klára, Péterffy Gyula, Barkó György, Balogh Éva, Senkálszky Endre, Nagy Dezső, Kozma Lajos, Maresch Béla, Katona Károly, Schaaser Richárd, Mihály Pál, Kincses Elemér, Köllő Béla, Pásztor János, Higyed Imre, Nagy Réka, Márton János, Geréb Attila, Tamás Simon, Jancsó Miklós, ifj. Mócsi László m. v.
Lázok János cikkének A törvénytisztelő lázadás paradoxona címet adta, ami azt is jelzi, nemcsak a darab, annak olvasata is a korszak anomáliáira a színháznak egyik legmélyebben reflektáló alkotása. Realizálhatom 2020-ban a mindenkori színházról: az attól jó, hogy nemcsak azok, akik alkották, hanem akik nézik, ugyanannyira érzékeny, értő affinitással, intellektussal járulnak hozzá sikeréhez. Mintha új bemutatón vennék részt a tanulmányt olvasva. Tapasztalhatom egy előadás mai hatását a tanulmányíró alkotói közreműködésével, rám, aki akkor is láthattam.
A Sütő-trilógia bemutatásában versengés folyt a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi színház között. Utóbbi az idézettet kivéve mutatta be Sütő nagyszabású drámáit, mint Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szúzai menyegző, első kettő Völgyesi András, utóbbi Seprődi Kis Attila rendezésében. (A Lócsiszár kimaradt a szentgyörgyi színház repertoárjából.)
Álljon hát itt Lázok János tanulmányának egy részlete:

„Színházi látvány és hangzás

A színpad hátsó harmadában hatalmas gerendaépítmény áll, vaspántos kapuja, zsaluzott ablakai, a deszkapalánkos udvar a teljes biztonság illúzióját sugallja. E keretben a békétlen külső világ kizárása, a magánéletbe való visszahúzódás, a családi élet védelme cáfolhatatlan érvek a Kolhaas-Nagelschmidt vitában Luther igazát illetően. Az udvaron bújócskázó gyermek játszadozása, majd Kolhaas és felesége (Sebők Klára) kettőse – az Énekek énekére koreografált szerelmi vallomás – időtlen idillbe varázsolják a kapun belüli világot.

Mindez azonban már „a közelgő vészjósló tragikumot csillantja föl, hisz ennyi ’békévé oldott’ harmónia egy drámában csak tragikus előjáték lehet” (idézi Metz Katalin kritikájából: Forgószélben. Harag György, a rendező-mágus. Budapest, OSzMI, 1998.51.)
A díszlet, a kellékek és a jelmezek szuggesztíven teremtik meg a tragikusra forduló cselekmény elkomorodó látványvilágát: „minden olyan matériából készült, amelynek súlya van, nyomasztó hatása, sötét, komor tónusa. Keményfa, vas, ón, ólom mindenütt”. A jelmezek színben, szabásban a felhasznált anyagok révén illeszkedtek a rendezői látomáshoz: „nehéz kelméből, bőrből. láncból, vasból, rongyból készültek” (id. Illés Jenőt Nánay István cikkéből, Harag György színháza, Budapest, Pesti Szalon, 1992). A játék ritmusát a végletből végletbe átváltó, egymást hangulatilag ellenpontozó jelenetek „ingalogikájával” teremti meg a rendező. Iskolapéldája ennek a várostrom jelenet rendezői motiválása a harmadik felvonás első képében: a Kolhaas lovait elkobzó tronkai főúr és a törvénysértését eltussoló hivatalnokok lakomája után asztali áldás és közös ima következik, amely – a színészi játékkal tökéletesen hitelesítve – egy pillanat alatt tivornyába csap át. Zabolátlan vágyaik áldozata, Antónia nővér öngyilkosságba menekül, de az elvadult mulatás ettől csak egy pillanatra torpan meg, a féktelen jókedv hamarosan visszatér. A jókedv tetőfokán, dramaturgiailag hajszálpontosan időzítve, a döndülve összeomló, beszakadó várkapun áttörve Kolhaas érkezik csapatával. Vagdalkozás és hadakozás helyett „Harag képben rögzíti a drámai és színpadi szituáció lényegét: a ledöntött kapu robaja hangban, látványban és végeredményben már megjelenítette a harc folyamatát és kimenetelét” (id. Ablonczy Lászlótól). A deus ex machina dramaturgiai és rendezésbeli iskolapéldája Luther színrelépése (László Gerő) monumentális epizódszerepe). Érveit karizmatikus tekintélyével megtoldva, menti meg a tivornyázó főurak életét Kolhaas bosszújától, neki törvényes jóvátételt, csapatának szabad elvonulást ígérve.
A befejezés két, egymást ellenpontozó nagyjelenete már kiüresedett, hatalmas mélységű térben játszódik: az egyik a fegyverletétel, a jogorvoslat felvillanó reménye a porig rontott várban – és helyette a másik kép, a végjátékban, ahol Kolhaas halálos ítéletét és búcsúját halljuk az akasztófa alól, a fejedelmi székhely kietlen főterén. Tulajdonképpen nem is a várostrom, hanem ez a végrendelet jelzi Kolhaas igazi kitörését „a magánemberség korlátolt menedékéből” („… most már nem köti, de nem is támasztja semmi. A Münzerhez vezető út már nem visel el semmi dekorativitást /…/ kitaposatlan s még megvilágítatlan térben kell kockázatosan elindulnia annak, aki megmarad,” id. Halász Anna A Hét 1976 cikkéből), a leszámolást korábbi illúzióival. A családféltés jelképeit és a münzeri lázadást integrálja egyetlen értékalakzatba Kolhaas búcsúja Nagelschmidttől, akire egyetlen gyermeke felnevelését bízza.
E búcsújelenet képi metaforái és viszonyrendszere nemcsak Nagelschmidt igazságát, hanem Kolhaasét is magukba sűrítik – gyermeke sorsa révén. A dráma utolsó replikája tulajdonképpen az otthonteremtő lázadás paradoxonát megjelenítő oximoron*: a rábízott gyermek gondjával terhelten Nagelschmidt Münzer felé, Münzer szellemisége jegyében indul el a hazavezető, otthonteremtő úton. A végjátéknak ez a paradox kettőssége Bretter György már idézett gondolatmenetét asszociálja a tartalommá tett dialógusról, melynek szereplői „egyazon dologról beszélnek, kétféleképpen. A dialógus eredménye az, hogy csak együtt van igazuk, külön-külön értelmetlenek” (Bretter György: A hegyen túl is hegy van, Korunk 1976/3)

Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja színdarabja, amelyet Heinrich von Kleist Kolhaas Mihály c. elbeszélése ihletett, – a forrás szövegére ma is szívesen mutatják be saját drámai elképzelésüket különböző színházak, mint pld. Zalaegerszegen Sztarenki Pál rendezésében Tasnádi István darabját: Közellenség címmel 2015-ben – 1975-ben Kolozsváron a reveláció erejével hat nézőre, művésztársadalomra, a színházi szakma egészére. Lázok János, és a Philther-elemzések módszere úgy eleveníti fel számunkra az előadás emlékét, hogy hatása átnyúl majdnem félszázadon és hasonló szellemi erővel ér el bennünket 2020-ban.

*oximoron – Az értelmezés szempontjából lényeges adalék, hogy a végjátékot lezáró utolsó két szó nem szerepel a dráma legkorábbi szövegváltozatában (Igaz Szó, 1975/3, 407.) Minden ezt követő kiadásban Kolhaas búcsúja a münzeri utat jóváhagyó paradox minősítéssel végződik: „Az jó. Az a legrövidebb. A hazavezető.” Az előadásról készült videófelvétel tanúsága szerint Harag a dráma szövegének legelső változatát használta rendezése alapjául.

(Folyt. köv.)