Megkésett őszirózsáim a kertben
még duzzadó bimbókkal gazdagon
a zúzmarakarmú hótalan januárban.
Opálos ragyogás a megjegecesedő
élet vizében, az első fagy után
is tündöklőben, s csak akkor fagyva,
ha az éjszaka rájuk felhőtlen eget szitál.

Megkésett magam: álmok, tervek.
Lelkem fiókjai még teltek, kicsurran
belőlük a földre koppanó szándék.
Ígéret maradtan a mi is lehetne még telében.
A Kert csodái a Göncöl szekere alatt,
félig elélt, félig átélt életem apró csodái.
Csábítnak még örömök, szépek. Ámulok.

Időm kevés. A fénytelenség évszaka
közel. A tél szele egy keveset karmolja
még emlékeimet. De az elkövetkezőkről
annyi sejtésem sincs, mint őszirózsáimnak
nemlétező kertemben csillaghullásos téli éjszakán.

De addig virítok, míg fagytól tönkretetten
tovább nem gyönyörködtetek már senkit.

2020. január