Január. Hétfő reggel. A tájra nehéz „ködök települnek”. Miattuk kevesebb a fény, ellentéte a román költő által rímbe szedetteknek, hiszen már nő a nappal, fogy az éjjel. Hallgatom a rádiót. Kedvesen csacsog a fiatal hölgyhang. Aggódó biztatására felkapom a fejem, mert bár csak egy elszólás lehet, nagyon is jellemző az idők változására. Főleg arra, ami engem a legjobban zavart és zavar ma is: a késésre.
Bosszant ugyanis a semmibevevés, márpedig a késő ember semmibe veszi azt, aki vár rá. Lett légyen szó szerelméről vagy akár a „kenyeres munkahelyről”, színházi előadásról, hangversenyről, egyházi szertartásról, közös családi ebédről, vacsoráról… és sorolhatnám. Aztán szinte dühbe gurít, amikor a késő mosolyogva, mintha jót tenne vele, úgy érkezik, s kitalál vagy sem valami elnézésfélét, de közben szinte büszke magára. Főleg, ha javíthatatlan későről van szó. Márpedig a legtöbb késő megrögzötten csak magára gondoló, csak magát szerető, ezért gyakrabban késik, mint ahányszor nem.
A késés, amint már említettem, számomra a tisztelet egyik fokmérője is. Ezért kaptam hát rosszallón fel a fejem a biztatáson, hogy inkább késsenek el a munkahelyről, mintsem… a mindent síkossá tevő ködlecsapódás miatt esetleg balesetet szenvedjenek. Féltő volt tehát az intés, de valamiért jobb szeretettem volna azt hallani a „vezessenek óvatosan” mellett, hogy induljanak idejében és vezessenek óvatosan, nehogy balesetet szenvedjenek. A féltés mit sem veszít a súlyából, sőt azt is jelezte volna, hogy felelős egyénekhez szól, munkába igyekvőkhöz, munkájukat megbecsülőkhöz, s nemcsak magukra gondolókhoz a kolléganő.
Persze ez a szemlélet már korántsem csak az egyént központba helyező, ami ma már lenézendő, ósdi kitörölnivaló.
Lehet, hogy senki nem tűnődött el e biztatáson. Bár szeretném, ha nem egyedül lettem volna maradi. Ha másoknak is számítana még felebarátjuk, munkahelyük, sőt kedvesük tisztelete. A rendetlen pedig hadd siessen, ő úgyis csak azért liheg majd megérkezvén, hogy igyekezetét illusztrálja. Lelke mélyén ugyanis rá se ránt másra. Ha számítana felebarátja is a számára, épp annyival indulna korábban, amennyi elég lenne ahhoz, hogy óvatosan haladva is pontosan érjen célba.

Forrás: Hargita Népe, 2010/I/14.