Ada-Kaleh kazamatái

A dunai útirajzok közül különös figyelemmel követtem azokat, melyek Ada-Kaleh sziget sorsának alakulásával foglalkoznak. Okan ma már tudni vélik: ha nem sietnek annyira a Vaskapu vízierőmű megépítésével, a szigetből akár a Világörökség egyik kiemelt helyszíne válhatott volna. Legalább is így emlékszik vissza az a Svájcban élő festőművésznő, aki 2008-ban a bukaresti Adevarul rendelkezésére bocsátotta visszaemlékezéseit gyermekkora varázsos színhelyére. Visszaemlékezése Az utolsó látogatás Ada-Kaleh szigetén címmel látott napvilágot.

„Nevem Geafer Adele Gülsen, édesanyám magyar-cseh keverék, édesapám pedig török-német volt. Ezért aztán a családban hol magyarul, hol németül társalogtunk egymással, illetve a férfiak maguk közt törökül. Családunkban a katolikus, a lutheránus, a mohamedán vallás egyaránt jelen volt.
Utoljára 1967-ben jártam a szigeten. Azon a nyáron, már csak rövid időre mehettem Ada-Kaléh-ra. Orsován, az állomástól vagy három kilométert kellett gyalogolnunk édesanyámmal, mire megpillantottuk a szigetet. Ott csak átkiáltottunk a csónakosnak: Yusuf! Mire ő átevezett hozzánk, hogy átvigyen.
Yusuf csontsovány, izmos, erősen napbarnított kortalan férfi volt, én mindig ugyanolyan öregnek láttam. Ahogy a csónak elindult, le sem vettem a szemem a szigetről, mint mindig, erősen dobogott a szívem, lestem, hátha ismerőst látok meg. De már messziről feltűnt nekem: mintha kopárabb lett volna a sziget! Hol vannak a fák?! Mikor partot értünk, mellbevágott a látvány: a hatalmas fák tövig kivágva, a parkon túl látni lehetett a sziget túloldalát. Micsoda vandál pusztítás, gondoltam.
Anyai nagymamám közel lakott a csónak kikötőhöz. Elindultunk a háza felé, miközben a pusztítás látványától, a dühtől összeszorult a gyomrom. Tavaly még élet volt a szigeten, akkor még fel sem tudtam fogni, hogy egyszer ez megtörténhet; hiszen nagymamám, Lőcsey Gizella, akkor még a könyvesboltot igazgatta, most pedig a csomagolással bajlódott. A nagy házból csak annyit vihet magával, amennyi a számára Temesváron kiutalt egyszoba konyhás lakásban elfér.
Mikor ő és nagypapám fiatalok voltak, Kolozsváron éltek, és nyaralónak vették meg ezt a házat, majd később a második világháború végén, véglegesen beléköltöztek. Közben nagymamámtól megtudtam, hogy az apai nagyszüleim házát tankokkal lerombolták, miközben az eseményt filmre vették. Ómamáékat a strand melletti házba költöztették, ahonnan a tulajdonosok már kivándoroltak Törökországba. Apai részről ópapám volt török, Geafer Iliyas, ómamám viszont, Novi Anna, erdélyi szász asszony. Hamarosan hozzájuk indultam, ők a sziget túlsó végében laktak, de most már csak a strandig kellett mennem, oda költöztették át őket.
Mikor beléptem a házukba, ágyban feküdtek, már hetvenen túl voltak. Ómama azt mondta, ha már el kell hagyniuk Ada-Kaleh-t, akkor ő az anyaországába, Németországba akar menni. A szigeten már nem létezett sem rendőrség, sem orvosi rendelő, és élelmiszer bolt. Édesapám naponta jött át Orsováról, hozott nekik kenyértől kezdve minden egyebet, amire szükségük volt, hogy átvészeljék ezeket a nehéz időket. Így aztán csomagjaik társaságában már csak az útlevélre vártak.
Mikor búcsút vettem tőlük, szándékomban volt elmenni a házhoz, ahol gyerekkorom legszebb éveit töltöttem; de pár lépés után meggondoltam magam, nem akartam az elpusztult otthon színhelyét látni, inkább leültem a parton. Emlékeztem. Lehunytam a szemem, gondolatban beléptem a boltíves kapun, végigmentem a rózsákkal teli ösvényen, beszívtam a virágillatot, felkerestem kedvenc gyümölcsfáimhat, a kutyánkat, felmásztam a kert Dunára néző oldalán álló diófára, és gondolatban végigpásztáztam a partot, az utcát, felidézve, hogy melyik házban ki is lakott…
A diófán sokszor elüldögéltem, amolyan törzshelyem volt ez, ahol kedvemre ábrándozhattam, de meghallván a távoli hajókürtöt, gyorsan lemásztam a fáról, hogy lássam kiköt-e vajon a szigeten a hajó? Olykor még egy kosár füge és rózsalekvárral teli kosarat is ki kellett cipelnem ópapámnak, a turistáknak adta el. Szerettem a nyüzsgést és alkalomadtán felajánlkoztam a turisták bámulatára, hogy idegenvezető leszek, hol magyarul, hol németül kalauzoltam őket, nehogy eltévedjenek a kazamaták közt. Jutalom fejében meghívtak a kávéházba, ihattam egy sörbetre vagy egy brágát… Ez utóbbi kukoricából készült üdítő ital.
Ópapának valamikor bazárja volt, ahol mindenféle csecsebecsét árult benne. Ő mesélte, hogy egyszer nagyon rosszul ment neki az üzlet. Megélhetési gondokkal küszködtek. Viszont a szigetnek létezett egy szentje, Miskin Babának hívták, aki ugyan már nem élt, de ha valaki felkereste a sírját, jó tanácsokat kapott tőle. Ópapa gondolta, szerencsét próbál. Elment hozzá, és egy vászonzacskóba földet gyűjtött a sírjáról, majd estet a párnája alá rejtette. Álmában megjelent Miskin Baba, és azt mondta neki: „Pakolj meg egy bőröndöt ikonnal, és vidd el Craiovára, ott jó pénzt fogsz vele csinálni“. Ópapa szót fogadott és amikor megérkezett Craiovára, előbb szállodát keresett. Hát nem egy ada-kaleh-i ismerősre talált pultnál?! Na aztán, nagy volt az öröm, Ópapa elmesélte neki, mi járatban van. Több sem kellett, az ismerős mindjárt ki is rakatott ópapámmal ezekből az ikonokbóll a pultra egy sort, hadd lássák a vendégek. Ezek után ópapa a szobájába vonult, de jóformán be sem rendezkedett, máris szólt neki a portás, hogy hozzon még le a képeiből, mert a hölgyek úgy veszik mint a cukrot. Annyira felpörgött az üzlet, hogy ópapa táviratozott ómamának: küldjön még egy bőröndnyi ikont. Tehát úgy lett, ahogy álmában, Miskin Baba tanácsolta, sőt, az asszonyoknak a szigetről is munkát tudtak adni ezáltal…
Felálltam és visszafordultam az egyik kazamatán át, nem akartam az elpusztított gyerekkor színhelyét látni, a központ felé tartottam. Persze, az emlékek mindenhol jelen voltak.
Keskeny utca vezetett az iskola felé, ami a kazamatára épült. Mivel az iskolában az oktatás román nyelven folyt, csak az utolsó óra, amit a hodzsa tartott, zajlott törökül, mi gyerekekpedig hol románul, hol törökül beszéltünk egymással. A központ felé haladva láttam: minden be volt már zárva, már csak a kávézó működött. Jobbára idegenek tartózkodtak bent, csak három adakaleh-it ismertem fel. Furcsa volt bezárva látni a könyvesboltot, a postát, az élelmiszerboltot, a pékséget, a konfekció üzemet, a kis dohánygyárat, ahol apukám főkönyvelő volt. A rahát illata sem tölti be a teret, minden kihalt, csak idegenek vannak mindenütt, akiknek az dolguk, hog múlttá tegyék az itteni életünket.
A dohánygyáron túl eszembe jutott, hogy amikor esténként moziba mentek, a film kezdése előtt, az emberek még sétáltak egyet, ópapa pedig úgy köszönt, hogy „aksam seriflerimis hayrolsum“… Az áramszolgáltatást, késő délutántól este tizenegy óráig a helyi áramfejlesztő üzem nyújtotta nekünk. Megmosolyogtat még ma is, amikor arra gondolok, hogy milyen sokszor szakadt meg a film, és ez milyen jó alkalom volt egymással tereferélni, egyesek ilyenkor kimentek rágyújtani egy cigarettára… Mire vége volt a mozinak, elővettük az elemlámpákat, és a sötétben, kazamatákon keresztül, hazaérve, petróleumlámpát kellett gyújtani, hogy lefekvéshez készülődjünk… Mivel Temesváron jártam iskolába (csak az első két osztályt jártam Ada-Kaleh-n), valamennyi szünidőmet itt töltöttem nagyszüleimnél. A tavaszi szünidőben, mikor „haza jöttem“ sokszor annyira megnőtt a Duna szintje, hogy kerülővel lehetett csak az ópapáékhoz eljutni, az árkok pedig megteltek vízzel a kazamaták között. A ramadan, a húsvét, mind-mind örömteli ünnepek volt. Főleg a sok finomság, amit ilyenkor készítettek! Az asszonyok a fejükön vitték a pékhez a kerek, szinte egy méteres átmérőjű tepsiket, rajtuk női kebleknek nevezett sütemények voltak. Egyik kedvencem volt ez az illatos, sziruppal átitatott édesség.
A parkhoz érve, ahol tavaly még hatalmas gesztenyék, szentjánoskenyérfák pompáztak, most a letarolt fatörzsek szomorú látványa döbbentett rá, hogy nem lesz többé hová hazajönöm. Átmentem a parkon, hogy még egyszer végigsétáljak a szerbek felé eső oldalon. Délutánonként unokahugommal, vagy barátnőinkkel bújocskáztunk itt a kazamatákban, vagy a tetejükön levő eperfákon mászkáltunk. Miskin Baba sírjának, ahol mindig gyertya égett, már csak a nyoma látszott a földön… . Emitt meg az Aranka néniék háza, aki Bicsérdinek volt a lánya. Ómamáék fiatal korában vagy tíz évig, szintén a bicsérdi vegetarianizmus hívei voltak. Aranka néni férje pedig Omer bácsi volt.
Körülbelül ennyien voltunk, vegyes nemzetiségű családok a szigeten. Igaz, talán volt egypár román ember is, de mivel majdnem mindenki beszélt törökül, fel sem tűnt nekem.
Még egyszer magamba szívtam a kazamaták tégláinak illatát, ők voltak az elmúlt idők tanúi, később örökre elhallgattak a víz alatt. Vége lett a gyerekkornak, az otthonnak, de azóta is sokszor bejárom gondolatban Ada-Kaleh minden kis zugát, hogy ne felejtsek.
Sokáig tartotta magát a legenda, hogy az elárasztás során a mecset tornya mutatóujjként még sokáig emlékeztetett a szigetre, de mielőtt minden elmerült volna, azt is elbontották. Vajon hol lehetnek most a kövei?”

Fordította: Cseke Gábor

(Folytatjuk)

1. Gergely Tamás:
   2020. január 19. 07:01

   Szomorú olvasmány

2. Skandikamera:
   2020. január 19. 09:43

   1963-ban Turnu-Severin – Orsova – Kazán szoros – Svinita és vissza hajóút alkalmával jártam Ada-Kalehen. Hajónk, a „7 Noiembrie” vontató gőzős saját erőből haladt – az árral szemben – a Síp szoroson, de az előttünk haladó uszályt mozdony vontatta a jugoszláv partról.

   Ada Kalehen megnéztük a kazamattákat, ahol az 1848-as forradalom román résztvevői közül is raboskodtak – a textilüzemet és a kis cigarettagyárat. Akkoriban már tudtuk, hogy a sziget halálra van ítélve. A gesztenyefákra már nem – volt belőlük bőven a Sétatéren – de a füge és mandulafákra emlékszem. Augusztus vége volt, a főutcán fejünk fölött lógott az érett szőlő.

3. Cseke Gábor:
   2020. január 19. 10:02

   Kedves Skandikamera, hamarosan viszont-olvashatod emlékezésedet!