Verne Gyula dunai kalandozásai, illetve Ada-Kaleh sziget egykori lakójának emlékezése után kíváncsian tallóztunk a folyamon az elmúlt évszázadok-évtizedek során végighajózók emlékiratai közt.
Ágai Adolf (1836-1916) lengyel származású, magyarországi orvos, majd hírlapíró, akinek a nevéhez fűződik a Borsszem Jankó c. élclap megteremtése, szívesen utazgatott a szomszédos országokban, így felkereste az egykori Bukarestet is. A Duna felől közelítette meg a román fővárost a 19. század végén, s útközben elidőzött Turnu Severinben is. Így ír úti benyomásairól:

„Turnu-Szeverin szép város. Egész kis Bukurest, mondá nekem egy meczenása az ottani franczia művészetnek, aki szabad óráiban kalapos. Egész kis Bukurest, valamint az meg egész kis Páris. De megvontam magamtól az élvezetet. Csimpolya- és dudaszó, meg a páni síp metsző sikongása egy kertbe vonzottak ott a Dunaparton. Karcsu oláh kisasszonyok sétáltak a fakó gyepen kézen fogva, sorjában tizen is. Arany s ezüst rojt és bojt, csillámló zsinór és sujtás ragyog rajtok. Még a czipellőjük is arany szálakkal van kivarrva. Föl s alá andalognak élénk beszélgetésben, csipejük csábitóan ringatódzik a rugalmas, könnyű lépések alatt, s meg-megbicczentik a fejöket, mikor a zene gyorsabb ritmusba csap át. Nyilván olyan ez a zene mint a dohány. Eleinte szédületet okoz és émelygést; aztán, ha hozzá törődtünk, jólesik. Egy terebélyes bükk sátra alatt ül a három művész. Oláh czigányok megannyian. Megétetett macskának a sivalkodása, megsebzett kutyának a vonitása nem lehet szívrepesztőbb, mint az a jajgatás, mit ez a különben egészséges három ember követ el. Még nevetnek is hozzá ezek a muzsikáló hóhérlegények. A páni síp művésze egy golyvás ur. Nyilván ebben a golyvában tartja a felgyülemlett szelet mellyel a sípját eteti, mert ez akkor is szól, mikor sörrel locsolgatja száradó torkát s nedvesiti meg kidagadt, cserepes szája szélét ebben a nagy melegben.
A szeverini hideg fürdő épp oly enyhitő, mint bárhol a világon az áldott hullám, amidőn az utas hozzá folyamodik, hogy kopogó halántékait meglocsolja s forró nyakába zúgassa le a hűsítő sugarat. Előkelőnek nem előkelő, de van egy fényüzése, amilyet még sehol sem jutott élveznem: a czipőhuzója ezüstből való. Ez t. i. egy ezüst evőkanál. Hogy a délebédi paradi­csommártásból ragadt rá egy kevés, az ugyan nem volt nagy baj. Hiszen a Dunában ülök s ott elég a viz, mely leáztatja róla. De jólesett ez a bizalom.
Az Alsó-Duna hajóskapitányai a szárazon is nagy urak erre, ahova ők vitték be elsők a nagyobb műveltség kellemeit s egy kifejlettebb czivilizáczió vívmányait. Góczpontjai a társas életnek, víg urak, vendéglátók. A régi jó ismeretségek eczet-ágyát az élénk személyforgalom révén naponkint váltakozó ujabb töltésekkel szaporítják. Hogy az ilyen eczet-ágyat zamatos borral öntik fel, egy jóravaló vizi farkasnál magától értetődik.”

Lelkes dunai utazó volt Rudolf főherceg is, aki Tizenöt nap a Dunán c. könyvében arról az ornitológiai célzatú kirándulásról ír részletesen, amelyen vendége volt a kor híres német zoológusa, Alfred Edmund Brehm is, aki Az Észak-sarktól az Egyenlítőig című útirajz kötetében írta meg a nevezetes dunai kirándulás történetét (magyar nyelven 1872-ben jelent meg Budapesten). Ők azonban nem hajóztak le az Al-Dunáig, csupán a magyar és a szerb partok mentén navigáltak, az ottani vízi világgal és élőlényeivel ismerkedtek.

Egy néhai bukaresti filmoperatőr, Tóth Ferenc is az eszembe jut, aki egész életén át, nyugdíjazásáig dokumentumfilmeket gyártott a bukaresti filmhíradónak, s mint ilyen, rálátása volt szinte az egész romániai valóságra a huszadik század második felében. Feljegyzéseim között szerepel egy tollba mondott emlékezése, amelyben elmeséli, miként volt alkalma filmezni végleges elöntése előtt Ada-Kaleh szigetét, amelynek lakói csak nagyon későn értették meg és fogadták el, hogy a vaskapui erőmű megépítésével szülőhelyük, saját kisviláguk végérvényesen halálra van ítélve.
– Odafent már eldöntötték, hogy a Dunára vízierőmű épül, s bár még egyetlen teodolitot sem állítottak fel, engem a főnökeim azonnal helikopterre ültettek, hogy Turnu-Severintől Új-Moldováig filmezzem le a Duna vonalát. A „végállomásnál” megfordultunk a géppel, és visszarepültünk. Sikerült is felvevőgépemmel szépen megörökítenem az egykori medret, a Duna akkori légi képét. Visszaúton kérdezte a pilóta, leszálljon-e Ada-Kaleh szigetén? Akkor már mindenki tudta, hogy a sziget víz alá fog kerülni, s a lakosok egy része már el is költözött. De azért még maradtak néhányan, főként idősek. Egy nyolcvanéves bácsi azt hitte rólunk, hogy valami küldöttségféle vagyunk, s hosszasan győzködött minket, hagyjuk őt a szigeten maradni. Próbáltuk neki elmagyarázni, hogy nekünk csak a filmezés a feladatunk, de nem hitte el, udvarán leült egy karosszékbe, s kijelentette, hogy ő akkor is ott fog ülni, amikor emelkedik majd a vízszint. Onnan aztán el nem mozdul… Persze, mint később megtudtam, végül csak elment, beletörődött a gondolatba, és csónakba szállt, amely a legutolsó lakókat szállította el… Már javában emelkedett a víz, amikor újra arrafelé repültem, és már nem ismertem rá a tájra. Kérdem a főpilótát, hol is kezdődik a Kazán-szoros? Lemutatott: az ottan… Mert ottjártunk óta 30 métert emelkedett a Duna, s Ada-Kaleh jegenyefáinak a hegyét még épp hogy látni lehetett….

Tóth Ferenc féltve őrzött légifelvétele Ada Kalehről

Halála előtt pár héttel Feri bácsi felhívott telefonon, hogy féltve őrzött lapjai – kitűnő National Geographic kollekciója volt – között rábukkant arra a filmkockára, amit Ada-Kaleh dokumentumfilmjéből vágott ki, emlékül, s amelyen még a pusztulás előtti sziget légi felvételét rögzítette. Relikviaként őrzöm ezt az 1971-ben készült filmkockát, amely azokat az embereket jelképezi számomra. akik hűek maradtak ehhez az örökké megváltoztatni akart, meghódítani próbált, az agressziónak mégis makacsul ellenálló világhoz.

Cseke Gábor

(Folytatjuk)