Karácsonyra kaptam ajándékba Bánffy Miklós két kötetét. A Polis Kiadó gondozásában megjelent sorozat része a két könyv. Az egyik – az Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások című – nemcsak olvastatta magát érdekes tartalma és lenyűgöző stílusa révén, hanem elgondolkodtatott. A magunk bírálata című, nyúlfarknyi írás összefoglalja mindazokat az okokat, amelyek például háromkötetes Erdély-trilógiája megírásához vezettek.
Mint írja regénye megszületésének előzményeit taglaló jegyzetében: „dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni azokat a bűnöket, amik oda vezettek”, „senki nem hívta fel nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, való helyzetét kell meglátnia.” Bánffy megoldást is javasol: „össze kell fogjon végre és igaz erkölcsi egységet formáljon ki önmagában ahelyett, hogy továbbsodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist”.
Tehát fontos szembenézni önmagunkkal, fontos a magunk bírálata. Még akkor is, ha az – Bánffy szavaival élve – „Nehéz dolog. De szükséges.”
„Legfőképpen szükséges nekünk, ez országban élő kisebbségi magyarságnak, mert erőt, fönnmaradást csakis erkölcsi tényezők biztosíthatnak a mi számunkra” – írja Bánffy, aki szerint „Csakis a lelki egység és az egymásba vetett bizalom tarthat meg”.
Gondolatmenetét továbbviszi: „Ezt a bizalmat pedig nem adják ingyen. Nem is lehet egyszer és mindenkorra megszerezni. Ki kell küzdeni újra és újra eredményes munkával. Minden nap. Minden órában. Mert az a természete a bizalomnak, hogy birtokában nem lehet megpihenni. Erősbödik eddig elért sikerek által – hogyne! –, de mi sem biztosítja a fönnmaradását, mint az, ha újra kiérdemeljük.”
„Nem a közgyűlések vagy népgyűlések határozatai teszik erőssé, hanem az élő, folyton megújuló, nyilvánvaló szolgálat” – szögezi le Bánffy Miklós.
A bizalom megszerzésének és megtartásának módját pedig abban látja, hogy „ha azok, akik bármi téren akár nagyobb, akár kisebb közszerepet játszanak, szembenéznek a bírálattal. Ha elébe állnak. Ha megfelelnek reá. Ha megfelelnek tárgyilagosan, szeretettel, megértően”. Mint írja, a bírálatot vissza is lehet utasítani, a bírálót ledorongolni, elhallgattatni, de ez rendkívül veszélyes volna, „Mert az a nyugalom, amit így elérnénk, csak látszólagos, a visszafojtott szó nem megnyugvást jelent, hanem továbbharapózó mérget, mely mint genny a bőr alatt, széjjelterjed a testben és rombol”.
Bánffy e gondolatokat hetven-nyolcvan esztendővel ezelőtt vetette papírra. Neveltetéséből és személyes tapasztalataiból ihletve fogalmazta meg őket, azzal a meggyőződéssel, hogy a személyes szerepvállalás, a köz érdekének a személyes érdek fölé helyezése elkerülhetetlen a közéletben, főként kisebbségi léthelyzetben. Furcsán hatnak ma ezek a gondolatok, amikor divatjamúlttá vált a hosszú távú elköteleződés a házasélettől kezdve a hivatásválasztásig; amikor az egyéni boldogulást, érvényesülést mindenek fölé helyezve szidjuk a liberális értékrendszert. Vagy amikor a munkát, annak eredménye megbecsülését mellőzve tömegesen időt töltünk és pénzt költünk egy korsó ingyen sör és egy szál ingyen sült kolbász reményében – s közben dicső múltról, erkölcsi fölényről, székely virtusról papolunk. De nem tudunk mit kezdeni a minket naponta érő sérelmekkel, megaláztatással, a kisebbségi lét mindennapi kihívásaival. Nem tudjuk megfogalmazni igazunkat és kiállni mellette.
Pedig „Világossá tenni igazunkat, hiszen az igazságnak mindenkor győzelmes ereje van” – vallja Bánffy –, „Világossá, hogy mindent megtettünk és azt is, hogy mit sem mulasztottunk el, ami kisebbségünk javára szolgál. Hogy szolgáltuk a megértést és a közös, általános érdeket.”
Fogadjuk meg a jeles előd intelmét: „Magunk kell önmagunkat bíráljuk, különben az idő fogna mifölöttünk ítéletet mondani.” (…)

Forrás: Bukaresti Rádió, magyar nyelvű adás, 2020. január 14. 15:30 Vélemény