Fleur de Bonheur

(Karinthy rémes álma)

A zseniális szerző köszöntője a Színházi Élet 1932. januári számában így indul:
„A népszerű és rettegett újságíró, kegyetlen ostorozója a társadalom bűneinek s a bűnöknek tulajdonított rossz viszonyok éles tollú leleplezője —, az ünnepelt újságíró visszahúzódott a szerényen mulatozó szilveszteri társaságból, bement a másik szobába, pár perccel tizenkettő előtt, és végigheveredett a pamlagon.
— Csak mulassatok — mondta magában keserű és fölényes mosollyal —, vigadjatok csak, mint patkányok a süllyedő hajó fedélzetén. Ünnepeljétek csak az elmúlt nyomorúság tizenkettedik óráját, figyelmeztető jelzését elkövetkező, még nagyobb nyomorúságnak.
Én nem veszek részt ebben a gyermekes játékban —, magamban fogom elsiratni a tönkremenő világot.”
Álma azonban másfelé viszi. Az új esztendő tavaszán találja magát, cikkírásra készen nyitná a reggeli sajtót, hiszen „van ott minden reggel csőd, öngyilkosság, államok fizetésképtelensége, politikai hecc elég.” Csalódnia kell.
„A háromszázoldalas keddi szám vaskos kötet volt, s ahogy az első lap félrebillent, az egész kötet halkan és finoman muzsikálni kezdett, ugyanakkor hűvös, illatos levegő csapott fel: rejtett vaporizátor szórta a parfümöt belőle. A vezércikk helyén mindjárt meg is találta a magyarázatot. — Hogy olvasóinknak kedveskedjünk — írta a lap —, mai számunktól kezdve naponta minden példányhoz magától működő gramofonlemezt mellékelünk —, ezen kívül jelentjük, hogy az újságpapír ma a legújabban kevert Fleur de Bonheur parfőmben van áztatva, ezzel az illattal, reméljük, meg lesznek elégedve olvasóink.”
És ám, de ám, odakint csodaképp minden úgy zajlik, ahogyan azt nemzedékek során át óhajként, vágyként, követelésként sok százszor-ezerszer megfogalmazták, s különösen újév köszöntésekor jókívánság-képp világgá sikoltották a világ újdondászai; heuréka és ojjé, ragyogóan megy minden, mint a frissen olajozott karikák csapása; önkéntes ingyen-dolgozók végzik a munkát, a hivatal példásan kikéri magának, és humánusan utasítja el az adót; a kormány jutalmat oszt azoknak, akik részt vesznek a nyomorenyhítő programban; a tüntetéseken a hatórai munkaidő ellen tiltakoznak; a börtönökben hullámfürdőt, welness központokat nyitnak; a meteorológia pedig aranyesőt jósol másnapra, sőt azutánra is.
A média (végre!) azokat marasztalja el, akik vétenek a fair play ellen. („Majd megtanítom magát nem köszönni a barátomnak!”)
Totális az utópia.

„Az újságíró előtt elsötétült a világ.
Miből fogok élni? villant át rajta.
Elővette revolverét és főbelőtte magát.”

Karinthy Frigyes hőse végül persze magához tér, és egyből sztornózódik a pompás álom.

„Dörrenésre ébredt. Odakünt, a másik szobában éppen összeütötték a poharakat —, az óra tizenkettőt ütött.
1932! Boldog újévet!”

*
No, és mi lett a világgal az elkövetkezőkben?! Ó, jaj.
2020-at (népszerűbben: húszhúszat) írunk, és bár az emberiség folyton ugyanazt álmodná-remélné, a világ mégis egyre inkább másfelé bőszül.
Újdondászaink színe-java ma is kétségbeesetten sikoltoz bolygónk, e süllyedő hajó fényesen kivilágított, agyoncicomázott fedélzetén. A lampionos nemtörődömség végtelennek tűnő óráit éljük.
Ünnepeljük a globális nyomorúság tizenkettedik óráit, mit sem törődve az elkövetkező katasztrófák megannyi figyelmeztető jelzésével, a szirénázó természettel, az égő, fulladó élettel.
Szegény József Attila.
Elgörbült a világ gyémánt tengelye.
Jaj, el is törött.
De és viszont: letölthető az applikáció, amely örömvirág-illatot áraszt!…