Amikor alkalmam volt megismerkedni Ada-Kaleh tragikus történetével – amint annyi más, vízierőművek kedvéért elárasztott emberi települések sorsa jutott neki osztályrészül – nem jött hogy elhiggyem: a tervezett pusztulás volt az egyetlen megoldás a kiélezett helyzetre.
Később megtudtam, hogy amikor a sziget kiürítésére sor került, az erődöt kőről kőre szabályosan elbontották, majd rendre a szigetcsoport Simian nevezetű földdarabocskájára szállították, ahol az egykori tervek alapján fel is építették, s ahol annyi idővel a végzetes esemény után, egy hatóságilag támogatott vállalkozói társaság próbált meg az elmúlt években EU-támogatást szerezni a dunai nemzetközi idegenforgalmi láncba illeszkedő projektjéhez. Ez, ahogy mondani szokták, a jövő zenéje – persze, nem minden alap nélküli, hiszen a sziget természeti adottságaira és az erőd meglétére épül, ezen felül művelődési és sportlétesítményekkel építenék be az egész szabad területet, luxuskikötőt létesítenének, továbbá egy nagy léptékű, Románia fizikai térképét leképező óriásparkot is, amelyen be lehetne barangolni – rövid idő alatt – az ország valamennyi vidékét és domborzati formáját. A terv szép, anyagi vonzatai is jócskán meggyőzőek, csak éppen azt nem tudja visszahozni, ami valamikor értelmet, hagyományt és életet adott a szigetnek: az egykori török lakosságot, amelynek zöme kényszerűségből végül is Törökországba honosodott, míg kis hányada a közeli Orsovában vagy Románia távolabbi részein telepedett meg. Ez a humán örökség sajnos, már semmilyen hókuszpókusszal nem támasztható fel.

Ez pedig akkor tudatosult nagyon határozottan bennem, amikor Elekes Ferenc barátom, Marosvásárhelyen élő költő és publicista helyszínről keltezett sorait elolvastam a hetvenes évek elejéről. Ő a sziget eltűnésének első évfordulóján megrendezett ünnepségek alkalmával visszatért egy korábbi „tette” színhelyére. Évekkel korábban, a végzetes lépés előtt ugyanis riporterként még a lelkes építőmunkáról kellett beszámolnia. Most viszont az emlékek kaptak kellő súlyt tudósításában:

„Nem hiszek már a riportban, amely csak a számokra épül. Nem hiszek, mert lám, azóta mind elfelejtettem a följegyzett adatokat, a kilowattok számát, a kiásott föld köbmétereit; mindez kiment a fejemből, mint valami régi ígéret. Sőt, ha jól meggondolom, azon a szeles, februári napon nem tudtam a följegyzett számokról, hogy melyik sok, és melyik kevés.
És most, ha mesélnem kellene: mi is volt itt tulajdonképpen azokban a mozgalmas napokban – a számok és adatok helyett azokhoz a régi hangulatokhoz meg csudálkozásokhoz folyamodnék, amiket akkor föl sem jegyeztem a noteszembe. Például lefesteném Adah-Kaleh szigetét tornyokkal, várfalakkal, a dohánygyárral, a kis üzemmel, ahol a rahátot készítették. Juszufot, a csónakos embert aztán igazán ki nem hagynám, mert kávét főzött nekem hallgatagon, s míg ültünk az alacsony mennyezetű szobában, a römizők pipafüstjében, elnézett valahová, a semmibe, és azt mondta nekem elszorult torokkal: uram, hogy itt minden víz alá kerül, ezt megértem, pedig itt születtem, ezen a szigeten. És még azt is mondta nekem Juszuf, a csónakos ember, ha rajta múlna, ő is úgy határozna, hogy meg kell építeni ezt a hatalmas vízierőművet, de ne haragudjak, ha nem tapsol örömében, amikor elönti a szigetet a víz…”

Ugyancsak Elekes Ferenc volt az, aki felhívta a figyelmemet egy, a sziget történetéhez tapadó, kevésbé ismert kuriózumra: az 1913-as egyszemélyes szigetfoglalásra, amikor is valóra válhatott Ada-Kaleh monarchiához csatolása.
Az eset önmagában is érdekes, sőt, operettbe illő, mint minden liliputi népközösség, „birodalom” története, a maga dicső és tragikus vonatkozásaival egyetemben, de Ada-Kaleh történetének összefüggésrendszerét megismerve úgy tűnik, hogy a sziget méreteihez képest aránytalanul nagy fontosságot tulajdonítottak neki a hatalmak.
Hosszú időn át a török világ szabott számára külön rendet és törvényt, Ada-Kaleh viszont nem igazán tudott érintetlenül megbújni a Duna méltóságos folyása mentén, földrajzi elhelyezkedése kulcspozíciót biztosított azok számára, akik e sűrűn használt, országokat elválasztó, érdekeket megbontó, ugyanakkor össze is kötő vízi utat ellenőrizni akarták. Tanulságos a nem egyszer regényes részletek végett áttanulmányozni Balla Tibor: Ada-Kaleh szigete osztrák-magyar fennhatóság alatt 1878-1918 című átfogó, interneten is elérhető háttéranyagát (http://epa.oszk.hu/00000/00018/00008/pdf/balla.pdf),
amely precízen adatolja a birodalmi érdekek játékszerévé váló, majd később ugyancsak hatalmi ambíciók oltárán feláldozott kis sziget tragédiáját.
Nem túl sokan tudják, de tény, hogy Ada-Kaleh volt Aszlányi (Auslander) Károly író szülőhelye. Apja újságíró és költő volt, anyja kalapkészítő, de mert a sziget nem nyújtott biztos megélhetést számukra, hamarosan Nagybecskerekbe, onnan pedig Temesvárra költöznek. Aszlányi sikeres író lesz, egyesek szerint ő „fertőzte meg” Rejtő Jenőt sajátos humorával, amiből aztán a péhovárdi stílus kiterebélyesedik. (Akárcsak szülőhelye, Ada-Kaleh sorsa, az ő élete fölött is tragikus végkifejlet szól közbe: hogy el ne üssön az úton egy autója elé ugró 12 éves kislányt, hirtelen félrerántja a kormányt és 120-szal egy útmenti fának rohan. Harminc éves volt.)

Cseke Gábor

(Folytatjuk)