Lassan száz éve, hogy befejeződött a ’polgárháború’ Oroszhonban – és már annak is háromnegyed évszázada, hogy a Nagy Honvédő Háborúnak győzedelmes vége lett.
Tallózgatás közben találtam egy csoportképet.
Nem Jalta… Vlagyivosztok. 1918. (Jó száz éve…)
Középen egy jenki – de nem az elnök; csak egy intervenciós tábornok (Graves).

A kép baloldalán egy bajszos, de nem grúz, nem is szovjet, azaz: nem vörös – fehér; s bár elég testes, nem is brit, hanem szibériai kozák vezér… A kép jobb oldalán egy másik, délcegebb kozák atamán-féleség (akkor még nem futottak verve az amúri partizánok elől).
Csupán emlékeztetőnek: ez volt Jalta (1945. február) – 75 éve…
A vlagyivosztoki képhez írt sztorit is elolvastam. Arról az időszakról íródott, amikor a fiatal szovjet köztársaságot az imperialista országok katonailag meg akarták törni, s ezért intervenciós csapatokat küldtek a vörösök ellen föllázadt – fehér – tábornokok, az ún. atamánok megsegítésére. Tudjuk a történelemből, hogy a kísérlet az intervenciósok kiűzésével ért véget. (’…Verve fut már sok kozák atamán, menekül már ki merre lát – és a Csendes-óceánnál véget értek a csaták…’-szólt a nóta.) Könyvek-filmek születtek a polgárháború vörös hőseiről, az ’érettebbek’ még mifelénk is emlékeznek néhány névre: Bugyonnij, Csapajev, Frunze, Scsorsz. És néhány prominens fehér is megmaradt a memóriánkban: Kolcsak, Gyenyikin, Vrangel…
A csatolt illusztráción látható bajszos atamán: Grigorij Mihajlovics Szemjonov.
Az orosz polgárháború legvéresebb fejezeteit Szibériában írták – a harcoló felek eszeveszett kegyetlensége még a segítségükre küldött intervenciósokat is elszörnyesztette… Az 1917-től 1922-ig tartó testvérgyilkos polgárháború legkíméletlenebb fehér parancsnokai a ’szibériai atamánok’ voltak. A Bajkálon-túli hadszintér fő – fehér – katonai vezetőjének, Kolcsak admirálisnak a parancsából (melyben az atamánt kinevezte a Bajkálon-túli és a mandzsúriai területek főparancsonokává), tudom, hogy Szemjonov ’hagyományos’ katonai rangja altábornagy volt.
A fehérek katonai vezetőiről újabban egymást érik Oroszországban a könyvek, filmek, ’oknyomozó cikkek’. Még olyan is akad, amely hősként mutatja be őket… Régebben szinte semmit sem lehetett tudni róluk, de most elolvashattam, hogy Szemjonov bátor katona volt, a Nagy Háborúban harcolt a németek és az osztrák-magyarok ellen, kiérdemelte a György-keresztet. 1917 őszén már a Bajkálon-túli katonai körzetben szolgált – az októberi (november eleji) pétervári bolsevik forradalom hírére még novemberben föllázadt a leninisták ellen. Egy év múlva – csapataival – már az egész katonai körzetet ellenőrizte.1920-ban az ún. Távolkeleti Szovjet Köztársaság egyesült seregei kiszorították a szemjonovistákat a szovjet-orosz területekről – a fehérek kénytelenek voltak Mandzsúriában menedéket keresni. A kínai területet később elfoglaló japánok szívesen alkalmazták a harcedzett kozákokat a Szovjetunió elleni diverziókra. A fehér-emigránsok szervezetten is részt vettek 1945 őszén a japán-szovjet háborúban – melyben végül a Berlinből győztesként ideérkezett Malinovszkij marsall (és a mongol segédcsapatokat vezető Csojbalszan marsall) irányítása alatt a japán expedíciós hadsereget ronggyá verték. Szemjonov atamánt is elfogták a vöröskatonák, a maradék fehérgárdistákkal egyetemben. 1946 nyarán ’az árulók’ perében halálra ítélték, és ősszel – számos más hazaáruló katonai vezetővel együtt (köztük volt pl. Vlaszov, a németekhez átállt szovjet tábornok) – fölakasztották. A többi fehér tábornokhoz, admirálishoz, atamánhoz hasonlóan dicstelen véget ért Szemjonov is.

Szentgyörgyi N. József