Az országgyűlésen történt, a kérdést nem hallottam, de a válasz az volt rá, hogy a válaszoló majd most szívesen megmondja, milyen népi kultúra leend a kultúrpolitika vezérlő csillaga, a magyar népi kultúra! Puff neki. És hogy még jobban lehessen érteni, elhangzott Bartók, Kodály, Ady, Nagy László neve. Itt van az a pont, amikor azt mondom, állj. Ezt, kérem, nem! Nekem ne mondja egy kormányzat, egy párt, egy szenátor, hogy Ady. És azt se, hogy Babits. Politikai térben tudniillik azt mondani, Ady, az azt jelenti (szándéktól függetlenül), hogy nem Babits, és Babits, hogy nem Ady. Képzeljünk magunk elé, mondjuk, egy francia szenátort, egy derék hazafit Cagnes sur Mer-ből, ahogy fölugorva kollégája orcájába vágja az igazságot, kiáltván: Rabelais! És ezen értenének valamit!
Szóval, ilyen nincs. Hogy kicsoda Adybabits, az a kultúra belügye; mindenki mondja a magáét. Czine Mihálytól Garaczi Lászlóig, és majd így kiderül. Egy politikus (mint politikus) ne mondja Adybabits nevét, mert csak rosszul tudja mondani, emblémának használja, hivatkozási alapnak. Akar valamit tőlük, s nem megérteni akarja őket. Magyar népi kultúra?! Hát persze! És? Ez olyan jól van definiálva? Dehogy van, és nagyon jó, hogy így van, hiszen éppen azért lehet belőle élni, mert olyan meghatározhatatlanul gazdag!
Ez az, amibe a kulturális kormányzatnak nem kell beleártania magát. Majd az Adybabits társaság beszél Adybabitsról, meg akinek fontos. Mert hisz csakis innét van meg az esély róluk szólva róluk beszélni. Hogy kit tűz az irodalom a zászlajára, vagy hogy akar-e zászlót egyáltalán, azt majd az irodalom maga eldönti. / Rózsa Sándor a zsiráfját ugratja – Az elefántcsonttoronyból. DIA/