Tisztelt asszonyom! Már most az első találkánkon kijelenthetem, hogy Ön nem tetszik nekem. Hiába, én ilyen szókimondó, karakán fazon vagyok, mindig is ilyen voltam. Minek húzni-halogatni a dolgokat, ha már most minden apellátát kizáróan egyértelmű az Önről alkotott véleményem. Önnek feltünően nagyok a metszőfogai, s amikor nevet – már megbocsásson – , olyan mint egy kérődző teve. S aztán azt hiszem, a látásával is baj van: amikor az előbb elhaladt mellettünk az a húsvétszagú pasas, én meg voltam győződve, hogy Ön egyenesen a szemembe néz, holott azt az ürgét mustrálta. Bevallom, nem sokat értek a divathoz meg a női szerelékekhez, de annyit azért tudok, hogy a tulipiros ruhához nem passzol a papagájsárga tűsarkú meg a lila fülönfüggő. Szóval, nem szeretném, ha Ön, drága asszonyom hiú reményeket táplálna, így aztán már most kijelentem: nekünk nem lesz második randevúnk.
De miért mosolyog? Azt hittem, elszomorítja, letöri az elutasítás, hiszen eléggé egyenesen és nem éppen hízelgő jelzőkkel festettem le első benyomásaimat Önről. Más nő eddig elbőgte volna magát, talán képen is vágott volna és felháborodottan elrohan, maga pedig ártatlanul mosolyog. Mit? Hogy otthon felejtette a hallókészülékét? Azt akarja mondani, hogy az egész eddigi hadovámból egy szót sem értett? S ezt csak most mondja? A beste! A képmutató! Negyven kerek perccel rövidítette meg az életemet! Maga szélhámos! Házasságszédelgő…