Hajlik már felém az emlék,
árja egész tengerár,
egy szakadék lett a nemrég,
a jelen meg defterdár:
múltmorzsáktól ember lettem,
s vajon miért tettem-vettem,
önmegtrójai faló,
mind csak inába való?

Már oppardon és bocsánat,
válaszolom hevesen
ennek az éles homálynak:
mint a Marci Hevesen,
nem éltem én úgy soha,
a sorsom ide-oda
vetett, mint egy kis ladik,
nem csak úgy, hogy… Mér? Na dikk.

Én úgy látom, így folytatja
kemény beszédét a köd,
kelmed a nyálát folyatja,
így nyafog és úgy hörög,
és mikor a kis igazság
jön – akkor sincsen vigasság,
csak a bősz elméletek,
sok-sok hónapos retek!

No de mégis… mit tehettem,
kedves nemzetes uram?
Pisiltem én széllel szemben,
meneteltem gangosan,
mentem jobbra, mentem balra,
szétfoszlott a lelkem alja,
nem maradt már semmi sem,
mit kenyérre kenni sem!

Harcaidban vitéz voltál,
mond az égi könyvelő,
hogyha szólni kellett, szóltál,
de hát a tett terhelő,
mégis úgy érzem, a szándék
több volt itt, mint az ajándék,
s hogyha ez épp így igaz:
hát nincsen túl nagy vigasz!

Ide figyelj, drága vendég,
kedves égi mesterem,
magamtól mit is tehetnék,
ha te kevés vagy nekem?
Próbálhatlak felnövelni,
ha te nem nősz egyedül,
s a kudarc ilyen közel, ni!
A tornácon hegedül.

Én csak csillagodat néztem –
nem tudom, jól tettem-e?
Bátor voltam, holott féltem,
jó irányba mentem-e?
Erre boldog, arra kétlő:
ily kétéltű vagyok én,
magamtól tán többet féltő,
mint tőled félhetek én.

Maradj meg az ösvényeden,
szól a biblikus papa,
tán segít a köszvényeden,
szívgörcseiden, haha!
Amíg élsz, maradj ilyennek,
hisz nem lehetsz másmilyennek,
csak épp te lehetsz a TE,
önmagad ítélete!

Ebben aztán meg is nyugszom,
bár semmi sem változott,
ha körém szorul a hurkom,
bogozni csak én fogok,
mert amennyit ő segített,
olyan verejtékes inget
kimostam én százat is:
mosom az önmázat is!