Általában föltehető a kérdés két káromkodás közt, hogy romlik-e a nyelv. Mindegyik kor szeret erre igennel válaszolni, generációkon át húzódik ez a bezzeg-a-mi-időnkben nyafogás. Az örök Apor Péter bennünk. Persze ilyenkor nem a nyelvről beszélünk, hanem a beszélt nyelvről. (A nyelvet nem olyan könnyű megmozdítani.) Kétirányú a mozgás. Egyrészt egyre kevesebbet bízunk a nyelvre, egyre egyszerűbb (ha tetszik: primitívebb) kifejezési formákkal élünk. Az aporos változat: nincs rendes mondat, mert nincs rendes gondolat etc., a durvaságunk a baj, a növekvő tahóság, a gyűlölet, melyet még tisztességesen megfogalmazni sem tudunk. Másrészt közelebb kerültünk a nyelvhez, aktívabb lett a viszonyunk, játékosabb. Ami 80 éve joyce-os nyelvkísérlet volt, ma mindennapos, laza szójáték.
Most hallottam a rádióban valami hirdetésszerűben: Minden tudás egye fene. Azonnal mozdul ez a fajta új reflex.
Régóta foglalkoztat, hogy mért nem hallotta, mert nem hiszem, hogy hallhatta, Arany János a Tetemre hívásban, amit ma mindenki hall a következő sorban: Tudhatta, közöttünk nem vala gát… (Minden megoldás érdekel!)
Az író alanyban-állítmányban gondolkozik. Mennyi hercehurca van e mondat körül, miközben sima tautológia, annyit mond, hogy az író író (nem népvezér, nem eszmetörténész és nem tornatanár). / Kihagyott mondatok jegyzéke – DIA /