Egyet-mást Sziszifuszról. Civilnek mondják az államot, mintha bizony rendőrállam is lehetne, civilnek a kezdeményezést. Következésképpen megéri civilnek lenni.
Egyik év májusának elején erdőrehabilitációt hirdettek, húszezer fenyőcsemetét készültek beültetni. A tavaly elültetett fenyőcskék több mint fele megélt, ami kipusztult, nagyban történt, mert a pásztor ráhajtja a csordát. Igen, mert egy követ fúj az erdőtolvajokkal, ezt már én mondom, mindkettő ugyanazt pusztítja.
Sziszifusz pedig, a mondabeli, kínlódva nyomta hegyre föl a kőtömböt, és amikor a tetőre ért, ereje elhagyta, elölről kellett kezdenie a strapát. Ez így van Szentegyházán, a sziklát végül csak akkor sikerül átlökni a tetőn, ha civiljeink többet ültetnek, mint amennyit a tolvajok meg a csordapásztor elpusztít.
Még él. Mármint az olvasás, a könyv szeretete. Ha az orvos azt mondja az aggódó rokonságnak, hogy páciense még él, akkor már csak napjai vannak. Hajdanán olvasónaplót írt az ember, most nemolvasónaplót, ha még tud írni. Mi, ha lehet, még nagyobb parasztok vagyunk itt, városon, mint őseink voltak falun. Nem valami hagyományőrzés okán. Hanem? Csak. Ezt viccnek szánja az illető, de én tudom, korántsem az.
Kalózok és betyárok. Őseink korzikaiak voltak. Hogy miből gondolom? Hát mert a szigeten annyi bicska- meg késműhely van, ahány zsebbevaló otthon. A zsebben. Klasszikus, körömmel nyitható, rugós, gombnyomásra kipattanó bicskák, a bóvliboltok kínálata vaskó, de ha kell, itt a békanyúzó. Mellette szamurájkardok, macsetének mondott nádvágók, rituális szerszámokra emlékeztető áldozati kések. Hiába, ha az ősök kalózok voltak… Annyi rokonságunkra ráadás, ha e szigetlakókat odatesszük a finnek, ugorok, manysik, vogulok, a türk népcsalád mellé, igaz, nekik, mármint a korzikaiaknak, tengerük van dosztig. De nekünk is volt Adriánk, mondja a történelmi hódításoktól elkábult székely, pontosabban székelymagyar. Aztán jött Mohács, Trianon, lám, mi lett a sorsunk. Ide még száműzhették a nagy Napóleont, de ugyanbiza ki jött hozzánk? E közös bicska-múlttól fellelkesülve megölelném-megcsókolnám az első utamba kerülő korzikait, csak nehogy félreértse, és megoltson ezzel az úton-útfélen árult becses portékával. E legújabb honfoglalásban már az sem izgat, hogy Korzikán csak a korzikaiak férnek el, mi, magyarok tovább kellett hogy menjünk az addig nagyjából már megtelt Európában.