1902 augusztus 5-ikén történt, St. Moritzban, svájci Engadinban, délelőtt tizenegy órakor a Hotel Victoria mögött, édes, langyos, hegyvidéki nyári napsütésben. A lugas előtt bádogból való kerti asztalka mellett négy széken elhelyezkedve ült, kinyújtóztatott lábbal, sapkában, fehérlő tenniszruhában egy ritka, mert férfiasan szép s előkelő formájú szőke fiatalember, míg oldalt mellette, ugyancsak kerti széken, a legszebb, a legeslegszebb, fiatal, karcsú, szőke asszony ült, kit az életben látnom adatott.
A férfi unottan, kelletlenül, tömött angol bajuszának sütött tekintettel nézett maga elé, az asszony pedig beszélt, beszélt, könyörögve, esengve, ültében is a térdenállás szem fölvetésével. Közbe lehajtotta fejét és selyem ernyője hegyével tétován turkált a kavicsban, míg fehér blúza felett, felfésült aranyhaja pilléjéből kirózsállott a nyakszirtje. Nyilván várt, feleletre várt. De a férfi tovább ringatódzott a négy széken, még unottabban, még kelletlenebbül, még jobban nem nézve oda. Az asszony pedig újra rákezdte a beszédet, a könyörgő ránézést, az esdeklő suttogást, és — egyéb semmi sem történt.
Azaz hogy én nem tudok többről. Ennyi meg azalatt ment végbe, mikor elmentem mellettük, hogy a portásnak szóljak. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam őket — lehet, hogy ők utaztak el, lehet, hogy én; ma közelebb járok a negyvenhez, mint a harminchoz; életemben eltelt jő néhány esztendő, sok nap, teméntelen sok óra, s ez életnek annyi eseménnyel s képpel teljes húsz millió percéből mindössze két-három perc esett erre az eseményre, ezekre az emberekre. De emlékszem rájuk, olyan világosan, olyan érzékletesen, hogy szemem hártyájáról le lehetne fotografálni őket, ha rájuk gondolok. S történetük — mert nyilvánvaló, hogy volt történetük — olyan élénken él lelkemben s emlékeimben, mintha magammal esett volna meg, magamat merített volna ki, gyötrött s vénitett volna meg — két csik ősz hajamat tudom, hogy ebbe az esetbe őszült bele. Elmondhatatlanul együtt érzek ezzel a gyönyörű két darab emberrel; ezzel a gyötrődő asszonynyal, aki nem tud belenyugodni abba, hogy megunták, és letéve a büszkeségről s ezzel még nevelve a férfi csömörét, visszakönyörgi magát, holott tudja, hogy lehetetlent kiván, — s ezzel a meggyötrött férfival, aki talán maga sajnálja legjobban, hogy érzései megváltoztak, de végre is érzi az érzései jogát. Együtt érzek velük én, akit észre sem vettek, kiről nem is tudják, hogy a világon van, vagy, ha látták, bizonyára nem sejtették, hogy tudja, mi történik itt; együtt érzek most is, mikor ők az esetet talán már el is felejtették, s régi érzéseik helyén régen újak támadtak. Történetük és képük itt él bennem, idegeimben, talán tengernyi távolságban tőlük, míg nekik sohasem jut eszükbe, hogy ilyen messzeségben valakinek számára eleven és ismert valóságok lehetnek; ha véletlenül mégis találkoznám velük s elmennék mellettük: egy porcikájuk sem súgná, hogy olyan valaki volt közelükben, aki ismeri őket és tud róluk s történetükről.
Pedig voltaképp abban, hogy én ismerem őket s tudom történetüket, nagy-e a különbség ahhoz képest, ahogy ismerős volnék velük és regényükkel, ha véletlenül valóban megismerkedem velük, s ők maguk mondják el, mi van köztük? És mi marad meg ebből a különbségből is húsz vagy harminc év múlvára, mikor egészen biztos, hogy hármunk közül egy sem lesz már
életben, s egészen mindegy lesz, ismerősek voltunk-e, vagy csak látásból ismertem-e őket, vagy csak úgy elképzeltem, avagy úgy olvastam valahol, minden külső látás, találkozás és tapasztalat nélkül képüket és történetüket!

(Folytatjuk)

Forrás: Ignotus: Feljegyzések. 1909. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata