Ezüst híd-Srebrni most: Duško M. Petrović verse
Fehér Illés műfordításaiból
Hősök és koldusok / Јунаци и просјаци
1.
– Nyakkendő nekem nem kell,
apám!
Ahová én megyek,
nincs hozomány;
rám a harctér vár!
2.
– Akkor,
anyám,
a parlagra
két gránát hullott;
itt érte a halál Sztojánt,
meg Mitárt,
meg Bojánt,
én csak a lábamat
veszítettem el.
3.
– Uram,
tudom, nem én vagyok az egyetlen;
tudom, sajnos, sok a hozzám
hasonló
és értem, önnek tényleg
sok a dolga
és soron kívül
semmit sem tehet,
de ez az én… Nagyon elhúzódott;
íme, holnap lesz egy éve.
4.
– Gyönyör!
Milyen szépen fogadtak bennünket!
Elbeszélgettünk,
ettünk, ittunk,
fényképek is készültek!
Mondták, ezt az én ügyemet,
a választások után
rögtön intézik.
5.
– Talán így kell ennek lenni.
Ember, ilyen időket élünk,
ilyenek az emberek;
nekik minden más fontosabb…
Most, hogy egyedül vagyok
(anyámat a bánat vitte el
miattam,
apám meg utána ment),
találnom kellene
valakit
aki rám tekint,
talán meg is szeret,
nem fájna
a lelkem.
6.
– Melletted szabad a hely?
Leülnék,
megpihennék;
pajti, mozdulj egy kicsit.
– Vak vagyok, de fülemmel látlak:
te vagy az a nyakkendő nélküli!
Az aki apjával együtt lelkendezett
mikor a háborúba ment.
Elegáns katonát akar az apa,
büszkélkedni akar az apa!
– Emlékezeted nem
csal,
de helyedben
nem csúfolódnék.
Nem közönséges koldus vagyok!
Lábamat a háborúban veszítettem el!
– Tehát nem csak a nyakkendő,
most a lábad is hiányzik?
– Nem közönséges koldus vagyok!
Hős vagyok!
– Én is az voltam.
Abban a háborúban:
vitéz, hős, élharcos,
cimborám, ahogy te most!
– Te? Te Pāvle vagy!
Az a híres Pāvle
az olvasóból!
– Voltam…
Most
még híresebb vagyok,
a leghíresebb
templom előtti koldus;
legtovább ez voltam…
Ülj ide és mesélj,
kukacoskodj,
ahogy akarod, fiam,
ahogy és amennyit,
téged senki se
szakíthat félbe;
annyi időd van, amennyit
akarsz,
de a háborúra: egy percet
sem kapsz!
Akár egyetlen szót is
szólsz a háborúról,
ha a gránátot megemlíted,
a városban a legjobb helyet
veszíted,
pedig kár lenne,
én már nem fogok sokáig,
te viszont most kezded…
*
1.
– Шта ће ми каравата,
тата! apám
Нећу им тамо
бити стари сват;
ја идем у рат!
2.
– А онда су,
мама,
пале две гранате
у неки парлог;
ту погибе Стојан,
и Митар,
и Бојан,
а ја сам само
изгубио ногу.
3.
– Господине,
знам да нисам једини;
знам да је, на жалост, много
оваквих
и разумем да ви заиста
имате пуно посла
и да ништа
не може преко реда,
али ово моје… Баш се отегло;
ево, сутра ће година.
4.
– Милина!
Kако су нас лепо примили!
Попричали смо мало,
мало јели и пили,
па се и сликали!
Рекли су да ће ово моје
видети одмах
после избора.
5.
– Тако, ваљда, мора.
Таква су времена
и такви људи, човече;
све им је прече…
Сад кад сам сâм
(маму је однела туга
за мном,
а тату за њом),
требало би да нађем
неког
да ме гледа,
можда ме и заволи,
па да ме бар
душа не боли.
6.
– Могу ли поред тебе?
Да седнем,
да одморим;
помакни се мало, брате.
– Слеп сам, ал’ ушима те видим:
ти си онај без кравате!
Онај што је с оцем кликтао
док је у рат хитао.
Хоће тата елегантног војника,
хоће тата да му будеш дика!
– Одлично памтиш,
и дуго,
али да сам на твом месту,
ја се не бих руг’о.
Ја нисам обичан просјак!
Ја сам ногу изгубио у рату!
– Не само без кравате,
сад си, значи, и без ноге?
– Ја нисам обичан просјак!
Ја сам јунак!
– И ја сам био.
У оном тамо рату:
јунак, јуначина, херој,
као сада ти, дарагој!
– Ти? Ти си Павле!
Онај славни Павле
из читанке!
– Био сам…
Сад сам
још славнији,
сад сам најславнији
просјак пред црквом;
то сам најдуже и био…
Седи овде и причај,
зановетај,
šта год хоћеш, сине,
како и колико,
не сме нико
да те прекине;
имаш бескрајно много
времена,
али за рат: ни трен један
не дам ти!
Писнеш ли само реч
о неком рату,
поменеш ли гранату,
изгубићеш
најбоље место у граду,
а било би штета,
јер ја нећу још дуго,
а ти тек почињеш…
Fordította: Fehér Illés
Duško M. Petrović (Donja Previja, 1948)
Pusztai Péter rajza
2020. január 27. 05:10
Köszönöm a megtisztelő figyelmet a szerző nevében is.