1886. április végén történt, tehát most lesz húsz éve. Délután három óra körül volt, a Deák-téren, valami külön órára iskolába menet, hogy megszólított egy úrformájú, de erősen megvedlett ember s német nyelven valamit tudakolt tőlem, már nem tudom mit.
Mialatt elmondtam neki felvilágosításomat, hirtelen elsápadt, s szája is elkékült, s végre reszketve és fuldokolva szakította meg szavamat:
— Fiatal barátom, ne haragudjék, hogy félbeszakítom. Mérnök ember vagyok, diplomás, Csernovicból jövök. Két napja nem ettem, s itt ájulok el a kimerültségtől. Ha van nála valami pénz: az isten áldja meg, adja ide.
Hetedik gimnazista voltam, nem volt se égen, se földön többem kilencvenkét krajcárnál. Megdöbbenve kapartam elő, s odaadtam neki. Mindez két-három perc alatt történt. Az emberemet annak előtte nem láttam, de annak utána igen.
Vagy egy hét múlva az Andrássy-úton egyfogatú bérkocsin. Ő is meglátott, elpirult s elkapta fejét.
Ez, mondom, idestova húsz éve, hogy megtörtént — s azóta nincs hét, amelyet itthon töltök Budapesten, hogy kétszer vagy háromszor ne találkozzam vele, s a boldogtalan mindannyiszor el ne piruljon s félre ne nézzen, hogy szemünk ne találkozzék. Az egyfogatú bérkocsit nemsokára felváltotta a kétfogatú, majd, három évre rá, számozatlan fiakker, s most már, néhány hónap óta az automobil; az ember — azóta megtudtam, mert kíváncsiságból utána jártam — valóban mérnök, vállalkozó, akit valami üzleti hajótörés vetett ki ide Budapestre, s azóta gyönyörűen megszedte magát; meg is házasodott, szép serdülő gyerekei vannak, akik a magától értetődés hanyag nyugodtságával töfögnek végig az Andrássy-uton — s ez a boldog ember s boldog apa, aki alkalmasint annyira-amennyire tisztességes ember is, kétségkívül fele vagyonát odaadná érte, ha valami csendes módon eltehetne láb alól engemet, akiről nem is tudja, kicsoda vagyok, akivel egész életéből mindössze három percig váltott háromszor három szót, s aki nemcsak hogy nem vétett ellene, hanem, úgy lehet, életének megmentője, boldogulásának megindítója volt. Látszik, hogy gyűlöl, látszik, hogy útjában vagyok, látszik, hogy mikor meglát, lehunyja szemét, s elgondolja, hogy hátha csak álom volt az egész, vagy hátha én már nem emlékszem őrá — hiszen oly régen volt, mindössze két-három percig tartott; azóta ezer meg ezer emberrel találkozhattam — s ugyan ki emlékszik mindenkire, akivel valaha néhány szót váltott, s akinek kilencvenkét krajcárt adott? Látom, hogy néha tétováz, mintha meg akarná állítani kocsiját, kiszállani belőle, elém állani, s félig tréfásan, félig megindultan így szólni hozzám:
„Uram, húsz éve tartozom magának kilencvenkét krajcárjával; örülök, hogy végre megadhatom.“ De csak tovább hajtat; gyáva a szamár, nem tudja rászánni magát, Néha magamat is megszáll a nagylelkűség, hogy én keressem fel, s én mondjam neki: „Ugyan, kérem, adja meg már azt a nyavalyás kilencvenkét krajcárt, és hagyjon békét énnekem s ne gyötörje tovább saját magát.“ De dühös vagyok a szamárra, s hagyom, hadd vergődjék.

(Folytatjuk)

Forrás: Ignotus: Feljegyzések. 1909. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata