Múltszázadi történetek – Ignotus: Három perc (3)

Van még egy ilyen kis, hogy úgy mondjam: a sorok közt történt regényem. Az állatkertben volt, roppant forró nyári délelőtt, hogy egyik kutyaketrecben ennivaló kis kölyök-daklit vettem észre, amint lihegve, kilógó nyelvvel, könyörgő szemmel lesett minden arra menőre s a rostély mögött szűkölve ment vele a szomszéd ketrec elválasztó kerítéséig, kétségbeesve nézvén utána, mikor az végképp elment, s menten kémlelni indulva, nem jön-e új jövevény, akitől talán mégis csak megkapja a segítséget. Hamar rájöttem, miben kell ez a segítség; a kis állat vizes lábasa üres volt, s elepedt szomjan. Néhány lépésnyire szivattyús-kút volt, odaláncolt bádogitcével; az itcét lefeszítettem a láncról, vizet húztam bele, bedugtam a rostélyon, ahol a kis állat remegő kéjjel lefetyelte ki, ameddig csak a nyelve ért, hálás pillantással s vakkantással köszönve meg óságomat. Vagy két hétre rá újra kimentem; a kis pára már messziről észrevett, megismert és boldog ugrándozással és ugatással valósággal lelkendezett az örömtől s a viszontlátás izgalmától. Annyira meghatott ez a nagy háládatosság, hogy — a dakli eladó volt — megvettem, hazavittem, ahol Zsipi — erre a névre kereszteltük — két hónapon át a ház elkényeztetett kegyeltje volt, akinek legalább húsz szív majd hogy utána nem szakadt, mikor egy nap eltűnt, nyomtalan, mindenkorra, hiába kerestettük rendőrökkel, hiába hirdettük újságban. Megvallom, — nem szégyen, katonát is láttam már kutyája után sírni — jó néhány éjcakát átsírtam miatta álmatlan. De hiába, nyoma veszett. Ám vagy három évvel ezután, tavaszi délben, valahol az Andrássy-út vége körül való villa-fertályban egy nyaraló előtt elmentemben a rács mögül a szokott felháborodással ugatott ki rám három válogatottan szép kutya, s az egyikben, egy négy év körül járó dakliban: ugrásában, vakkantó ugatásában, mókázva haragvó szeme járásában, hirtelen odafigyelve, szívdobbanva ismertem meg — s esküdni merek, hogy nem tévedtem — a mi Zsipinket. „Zsipi!!“ kiáltottam, szinte rikoltottam rá a szépen kifejlett, kifényesedett szőrű bolondos állatra, s csodálkozva, örülve, igazán a legkülönbféle váltakozó érzésekkel álltam meg a rácsnál, s dugtam be önkéntelen mozdulattal sétabotomat — még ugyanazt, melyen hajdan, jobb időkben, az ifjú Zsipi annyit ugrált át meg vissza. A kutya is meghökkent, megállott, az ugatás torkán, az ugrás inában akadt meg, míg a másik kettő, akire hangom nem hatott, szaladtában és ugattában, hemperegve bukott rajta keresztül. „Zsipi!“ kiáltottam újra, s reszkető kézzel nyúltam át a rács rudai közt, hogy megsimogassam, mint hajdan szoktam, menedékes homlokát, szemöldöke dombjait. De a kutya hátrált, vagy két lépést visszavonult, s mereven megállva a négy lábán, merően, megdöbbenve, tanácstalanul nézett ki rám. A másik kettő önkéntelen megérezte, hogy itt történik valami, s feltápászkodva egymás mellé álltak, s hol felém forgatták a fejüket, hol társuk felé, várva, hogy mi lesz. A dakli pedig ott állt egy helyben, mozdulatlanul nézve velem farkasszemet; magam is felegyenesedtem, visszahúzódtam, s visszanéztem a felindult állat tágra nyílt szemébe. Két-három percig állhattunk így, egymással szemben, s az én meredt nézésem előtt a kutya szeme fényes, széles, átlátszóan barna égbolttá terült szét, melyen mintha kékes felhők vonulnának zavaróan keresztül. S e szemek mögött, e félig öntudatlan, szegény, megzavart agyvelőben ugyanilyen gomolygó, elvonuló hullámzás
mehetett végbe, valami olyas gondolat, hogy „idegen, érzem, hogy nem vagy tőlem egészen idegen, tudom, hogy van hozzád valami közöm, de már nem tudom, mi; érzem, hogy volna valami kötelességem irántad, de nem tudom megtalálni, mifajta; nyugtalanítasz, megzavarsz; a világról, az életről, a nappalról, az éjcakáról, ebédről, vacsoráról, gazdáról, házról, mindenről való megszokott és megnyugtató képeimet hirtelen megzilálod, megtéped, elhomályosítod, de nem adsz helyettük megbízhatóbbakat, mert a te általad felkeltett képek is homályosak, kóválygók, el-elhalványulók. Menj, menj, menj; ne szólj többet, ne nézz rám tovább, ne kínozz tovább; ne zavard meg megszokottságaim nyugodt rendszerét, ne vedd ki talpam alól a földet, ne döntsd le a világról való érzésem körül, a megnyugtató korlátokat!…“
Mindez kutyanyelven volt mondva, egy rémült szemmeresztés mindent elmondó beszédességével, és, mondom, két-három perc alatt. A kutya aztán hirtelen megfordult, utána a másik kettő is, és vad, eszeveszett, vissza sem néző rohanással menekültek befelé, s tűntek el a nyaraló mögött. Én még egy darabig- ott álltam, majd sarkon fordulva, lassan s elgondolkozva ballagtam vissza a város felé.


Forrás: Ignotus: Feljegyzések. 1909. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata

2020. január 28.

Szóljon hozzá!