Pé Buzogány hosszú ösvényei
(Az ő lelkéről – előszó gyanánt)
Mottó: Naponta bejárom a rád való emlékezés hosszú ösvényeit. Másoknak miért létezel?
P. szeret utazni, kedveli a gyér forgalmú kis vasútállomások csöndjét, szereti bámulni a napsütötte, világos falakon az árnyék mozgását, a bogarak mászkálását, magába szívni az olajos talpfák szagát, a virágokét, orgonáét és késő este az akácét, amikor a megforduló szél hűvös porszagot lenget. Kiül az épület előtti padra, szabadon engedi elbogarászásra hajlamos gondolatait, odafigyel a kakaskukorékolásra, kutyaugatásra, belebámul a nők szemébe, ellesi ruhaigazító titkos mozdulataikat, a fölöslegesnek tűnő apró hajsimításokat. Hallgatja az utasok meg-megakadó beszélgetését, hátat fordít a veszekedőknek, és nem botránkozik meg a harsány kacagáson, trágár szavakon. Amikor már hallani lehet a zakatolást, nem siet eldobni cigarettáját csomagja után kapkodva, utálja a vonat lépcsője előtt gyurakodókat; csaknem utolsónak száll fel mindig, mintha külön elbúcsúzna az állomásépülettől, amit körbejárt párszor, a hangyák útjait kikerülve, pillantásával még megkeresi a gesztenyefa törzsén a friss bevéséseket és körülnéz, mintha valaki távozónak akarna integetni.
P. egyszerűen képtelen ilyenkor sietni, nagyon érdekli mindaz, amit másokról megtudhat. Az elkapott pillantások, apró intések, asztal alatti kézszorítások, megtalált levelek vagy hevenyében odavetett sorok egy papírdarabon különösen fontosak a számára. Ezek az élet apró titkai – igazi titkok, még ha nem világrengetőek is. Akaratlanul kerültek birtokába, nem elleste, nem vadászott rájuk, csupán tudomásul veszi. A legtöbb egészen apróság, amit egyik napról a másikra el szoktunk feledni, de P. mégis úgy érzi, ezáltal részesévé válik mások életének. Másképpen olyan volna, mintha üvegfal választaná el, ott vagyunk tőlük lépésnyire, mégse szólhatunk hozzájuk, ránk néznek, és nem nézünk vissza, aztán elfordulunk, csomagjaink után nyúlunk vagy eldobjuk cigarettánkat, mert hallszik már a vonat közelgő dübörgése, éles füttye betölti a gyér háztetők fölötti teret, hangos pöfögéssel lassít a gőzmozdony, fáradtan kifújja magát, mielőtt megállna, felkavarva a betonlapok vékony porát.
Persze-persze: különbség van a beszédben, de mind egy helyre tartozunk.
A kaleidoszkópban minden képen ugyanazt a mást látjuk, a leírás mindenütt pontos, a falu, a mező, az erdő, a vonat, a busz, a kisváros szürke utcái, a buszmegálló, a buszállomás, a vasúti rezsi, a cukrászdák, kocsmák, néha vendéglő, az elegánsnak számító piros ital (likőr), a kávé, cigaretta. Mindig rágyújt valaki. Mazsola a kedvenc alteregó, de csaknem minden szereplő valamiképpen lelki hasonmása a mesélőnek, a névtelen fiatalember, P. mint Potyautas, Alfréd, Elek, Károly, Görbe Pityu, Peti Sándor, András, Palkó, Jankó Pista.
Mindenki egy kicsit vagy majdnem P. Buzogány.
Tomcsás kétségbeesés, a groteszk nem oldódik a Küküllő vizében.
Mutogatja magát az ittrekedt huszadik század, minden perc hétköznap, az élet rendes és fülledt, belengi a tevés-vevés, közben mint a szú, rág a megfogalmazhatatlan tehetetlenség. A vidéket fojtogató pompás unalom.
A főtéren, reggel korán s egész nap, s végig éjjel is kísér(t) a boldogtalanság.
Miféle történetekről van szó, amelyeket összefűzött, torz, hibás, mások számára teljesen értéktelen gyöngyök sorává: így együtt az egésznek persze semmi értelme, ijesztően félresikerült dolgok ezek, miért is foglalkozik még most is velük, miért töpreng -, holott számára magától értetődően kedvesek, mert az övéi, szinte teljesen csak az övéi mindezek az élménycserepek, soha össze nem álló egésznek parányi, hajszálvékony darabkái -, kétségbeesésbe kergetné a józan képzeletet, ha összerakni próbálnád, mégis olyan otthonos az összekoccanásuk, néha halk roppanással osztódnak darabokra…
Nagy csend húzódik lábaihoz, a felhőlyukakon át halványodó csillagok figyelnek. Vallomások ideje, éjfél után, mégis szótlanul bámul maga elé, mint rajtakapott kisgyerek.
– Azt is tudom, kire gondolsz. Bort töltök, könnycseppek híznak a csendben, engem keresnek. Más nőkre gondolok, meg ismeretlen férfiakra, akik régóta tudnak rólad.
Ott ülünk vele olvasás közben, erős szél zörgeti az állomás ablakait. Odabent állott olajszagúak még a falak is. Kint kis égők halvány fénye folyik a nedves járdára, és továbbcsúszik a fényes síneken. Egyszerre sötét lesz. Nem sejteni, merre bujkál a hold.
Apró fehérségek libegnek körülöttünk. Az út felől énekszót hallunk, tompa foszlányokban ér hozzánk. Később végtelen, fehér csend hull az egekből. Fehér a járda, a csend belopózik kabátunk, bőrünk alá is.
Lassú ének, amit egyik szomszéd szokott énekelni, jókedvében, amikor vasárnap esténként a kocsmából hazafelé tart. Erős hangján fészkelődik belénk a dallam, aztán a következő, amit egy öregasszonytól tanultunk. Fehér már minden körülöttünk, sarkunkkal kopogtatjuk az ütemet, ég felé emelt kezeinket senki se látja, az újabb dallam végén széttárt ujjaink között lefolyik a holdfény.
Az ember a legtöbb helyen idegen. De olyan is megtörténik, hogy néhol egyből otthon érzi magát. És nem biztos, hogy ez a legfurcsább.
Megállunk pihenni, és újból az órára nézünk. Még többet mutat, mint az előbb. A fájdalom nem szűnik. Lerántjuk karunkról a műszert, és jó messzire eldobjuk. Ez a szabadság! Vagyis hát… ki tudja igazán most már?
Amikor leteszem a könyvet, hallom, hogy a mozdony füttyint, és elindul. Lassú pöfögéssel, nagy szusszanásokkal. Kezdődik megint egy utazás. Vagy vége? Ki is tudná szétválasztani?
Amíg a tollat előkeríti, rövid szoknyás, sápadt arcú pincérlány cseréli ki a hamuzót.
Halljuk, ahogy Jankó Miska átöleli a ló nyakát, és elkiáltja magát:
– Az árgyélusát ennek a betyár világnak!
Megvárom, míg lejegyzi. Csak vázlat, nyugtat meg; a jó mondatokat be kell fogni, mint a méhrajt. Különben mindig elrepülnek.
Fizetünk, és indulunk tovább.
Bölöni Domokos
A szerző előszava P. Buzogány Árpád Idegenek között c. nemrég megjelent novelláskötetéhez
Pusztai Péter rajza