Végig egy szöveget bütyköltünk, ha jól emlékszem: csak keltünk-feküdtünk s közben futkostunk ide-oda, erre-arra, teve-tova, egyszóval: tök prózaian éltünk.
Kezdetben úgy nézett ki, hogy valami csenevész karcolat lesz belőle, próbálgattuk a hangunk és egymást, pásszítottuk a szót, ahova épp befért. Aztán lassan összerázódtunk s kezdett egészen simán alakulni a szöveg: a párbeszéd vitte előre, mert ahhoz nagyon értettünk. Még éjszaka is párbeszéltünk és akkorákat kacagtunk, hogy a szomszéd átkopogott a falon. S aztán ott volt a vasárnapi húsleves… Atyám! Hogy az mindig milyen jól esett veled!
… Szóval így fogyott lassan a mindennapi kenyér. Most, hogy már túl vagy a hetvenen, nagyon úgy fest, mint egy regény, kissé móriczosan kifundálva, de ezt a kívülállók jobban látják, hallják, ripityára pletykálják… Igaz, néha próbáltam becsempészni pár sor lírát, citálni a fennkölt klasszikusoktól, hogy ne csak gyereknevelésről, számlafizetésről, meg vasárnapi evészetekről szóljon a sztori, de te ezt –„műszaki káder” lévén – nem nagyon díjaztad. Úgy volt minden jól, ahogyan kaptad s most sem töröd a fejed egy „csattanósabb” zárófejezeten. Mondjuk egy olyan hosszú-hosszú gyászmenetes, fúvószenés átmeneten. Néha felém nyújtod a kezed és eldúdolod érzelmesen: „csak te lééégy velem, a többi majd lezajlik magától, szééép csendesen…”