Beleolvastunk…
Fekete Vince: Nagytermészet*
Az ötvenfokos szilvapálinka az istene, a paprikás
háziszalonna, a házikolbász s a lájbielőnyi flékeny
minden dolgok csimborasszója. Úgy tud enni,
inni, mulatni, hogy egy egész, nagyböjt utáni
csendőrkommandó megirigyelhetné. Dolgozni
is úgy, mint az állat, reggeltől estig, s ha kell,
éjszaka is, hogy miért?, hajtogatja: a semmiért.
Még a legmegátalkodottabb rosszakarója sem
mondhatja rá, hogy udvarias, előzékeny, kedves,
romantikus, kenyérre kenhető, vajlelkű, amolyan
nőknek való finom, fogyasztható valaki volna.
És nem mondhat senki semmit neki, amire bár
egyszer is, de helyeslően bólogatna, mert sértésnek
venné, s jaj annak, aki ilyenkor a szeme elé kerül!
Az asszony, a gyermekek nyilván szóba sem jöhetnek;
az ő véleményük nem jön számításba sem itt, sem
ott, sem máshol; sem kapun belül, sem azon kívül,
amíg bírja erővel, szusszal és főleg hangerővel;
mert megmutatná ő, hogy es kell aztot (bármit!)
megereszteni, hogy az úgy mennyen, ahogy kell!
Ahogy ő tudja, mondja, akarja, követeli…
Káromkodás káromkodást ér, úgy szórja, cifrázza,
hogy a néplelket vájkáló szakemberek naphosszat
jegyzetelhetnék a kacifántosnál kacifántosabb
rögtönzéseit. Mindent tud: mindent jobban tud;
s az ő szemében az akadémikus professzor is a
fejőlegény képességeinek szintjéig érhet csak fel. –
…………………………………………………….
Vallásos, csak templomba nem jár, mert ő akkor
is dolgozik, amikor más kikenve-kifenve elmegy a
vasárnapi szentmisére. Neki nincs, erre sincs ideje.
A feszültség feloldására hétvégeken belesír vagy
halkan belesóhajt az éjszakába, amikor késő éjjel, a
Csillagból hazafelé tapogatva, kérdezz-felelek alapon
a vándorfelhőkről, az ablak alatt síró akácról esik
szó a nótákban; de a székely sorsa is megemlítődik,
ami, nem lehet másmilyen, csakis szomorú. Előjönnek
még a doberdói nagy hegyek, elő az eresz alatti
fecskefészek, az én jó apámnál nincs jobb a világon
társaságában, majd mindenre ebben a hatalmas
világvégi keserűségben és szenvedésben meg árvaságban
és nehézségben felteszi a koronát a Margit híd alatti
csipkés kombiné. Lefekvés előtt, otthon, a széken ülve
sír még egyet a székely himnusz szavaira, szókapcsolataira.
Italt is követel még, köményest, me’ az is az istene, de a
vizespohár, a frissen sült flekken társaságában, csordulásig
töltve ott marad előtte, az asztalon – érintetlenül.
* Részlet a költő nemrégiben megjelent és több helyszínen is bemutatott Vargaváros c. verseskönyvéből (2019, Magvető)
„Szeretet és harag, düh, irónia és humor árad a könyvből. Miközben már-már mérnökileg megszerkesztettnek tekinthető a mintegy tíz éve készülő kötet…
…Nem a mai, nem a tegnapi város volt az ihletője, több mint egy évszázadot ölel át a versgyűjtemény, amely azt tükrözi, benne hogyan él a település, amelyet a vargák és a többi mesteremberek tettek olyanná, amilyen, ekképpen vált szerethetővé, ihlető hellyé.” (Nagy Miklós Kund – Népújság)
„Bogdán László összegzése szerint a kötetbe foglalt, leleményesen szerkesztett versek bár különfélék, a lényeg azonban, hogy kiteljesítik ezt a félig falu, félig várost. A Vargaváros nagy értéke, hogy nyelvileg sikerült reprodukálnia egyfajta gondolkodásmódot – ugyanakkor, a lehetséges folytatásra utalva, úgy vélte, a kötet befejezhetetlen.” (3szék)
„A Vargaváros eklatáns példája annak, milyen új lehetőségeket tár fel a lírában az epikum felé nyitás: a történetszerűség helyett természetesen a nyelvi megformáltsagra és az elrejtett kódokra tevődik a hangsúly, a fizikai valóságból mindegyre átlépünk a metafizikaiba… Formailag uralkodó a szabadvers, de találunk prózaverset/novellaverset is, a ritmizáltabb/rímes alakzatok mintha hiányoznának… Sokféle esztétikai kategória és hangnem bukkan fel a Vargaváros verseiben, ahogy a dróntávlatból lassan alászállunk és a tér apróbb részleteit is megfigyeljük, az idő ezzel együtt kitágul, múlt és jelen felcserélhetővé válik…” (Zsidó Ferenc – Hargita Népe)
Pusztai Péter rajza