Vézna hajnali eső a város felett,
zizzenő nevetés siklik át a vízen.
Rőt uszadékfa szálkázza a meglesett
gondolat göcsörtjeit. Elbabrál vele.

Bomlott falevelet citeráztat a szél.
Részeg akácvirágból illat cseppen a
tájra. Fecsegő pocsolya csókot remél:
rózsabimbó szisszen s kifesli színét.

Vándor zápor. Lába földig leér, s köddé
párállik tornyok fölé. Hólyagos esőt
nógat a szél az Ebhátra, meggyötörné
a szűkre szabott víznyelőket, lüktető

orgonaszirmokat aszfaltra permetez,
de felhőket karcsúsít a dél melege.
Lágy remegésű utcazaj. Kiterjed. Ez
simítja a nőszirom kéjes mosolyát.

S a hírtelen beálló csendben megkésett
esőcseppek koppja a lágyuló vízen.
Távolból szemlélem. Lám, megmérettetett.
Múltból, fű alól, remeg a Város felém,

zápor mosta fűben fekszik most a fényben.
Múltam gondtalan forgácsaiban élek.
A táj zenéje most egyetlen reményem.
S a portalan Ebháton éled az élet.

2016. május 7.