Első elégia / Élégie première

Albert Samain-nek

Drága Samain, ha írok, már csupáncsak neked.
Valaki, egy agg szolga, holnap e levelet
kézbesíti majd ott fenn, örök égi tanyán,
az eltávozottnak, ki Samain volt hajdanán.

Nevess ki, amért sírok. Mondjad azt nekem:
„Nem is vagyok, mint hírlik, oly menthetlen beteg.”
Még egyszer nyiss kaput, tárd szélesre az ajtóm,
kiálts fel meglepetten: „Te kit gyászolsz, barátom?”
Jöjj hát. Ez Orthez itt. A béke szigete.
Kalapodat hajítsd amott a székre le.
Szomjadat oltsa a kék kút vize s a bor.
Édesanyám lejön majd, s szól: „Samain úr! No lám
És orrát a kezedhez érinti hű kutyám.

Beszélek. Te megfontolt mosollyal hallgatod.
Megszűnik az idő, s hogy beszéljek, hagyod.
Leszáll az est. Sétálunk. Az alkonyi sugár
e nyári estét őszidővel azonosítja már.
Utunk gyors hegyipatak völgyében halad.
Sötét jegenyelomb közt jajgat egy vadgalamb.
Én fecsegek. Te hallgatsz. Ó, boldog pillanat!
Imé, a barna ösvény nyáresti ég alatt.
Imé, mely hazavisz, a kopott kövezet.
Komor küszöbre hull a csodatölcsér árnya,
Fölötte kékszín lesz a szállongó esti pára.

Halálod mitse számít. Az árnyat, mit szerettél,
míg éltél, míg szenvedtél, amíg csak énekeltél,
hűtlen mi hagytuk el, te ma is őrzöd azt.
Homályosságod, ím, vakító fényt fakaszt,
mely e szép nyári esten, térdreborulni késztet.
Megérezvén a búza közt Isten illatát,
a folyondár alatt ugatnak a kutyák.

Már nem fáj a halálod. S hogy méltatlanoké lett
a babérkoszorú, mely a homlokodra illett.
Érzékenységed tudva, nyíltan erről nem szóltam.
Ám az ifjak előtt, kik lépdelnek nyomodban,
s a koporsód után az útjuk sírva járják,
szemernyit se titkoljuk a mester glóriáját.

Már nem fáj a halálod. Közöttünk élsz ma is,
ahogy az orgonák közt a szél játéka is
vissza fog térni majd jövő tavasszal újra,
s a régholtak helyett az új szirmokat fújja.
A te dalaid, Samain, ugyanúgy visszatérnek
elringatni a fiat, ki bennünk felnőtté lett.
Sírodra, mely fölött, mint pogány papok sírján,
a rosszlegelőjű dombon ott béget majd a juhnyáj,
hiába kutatom, mi méltót vihetek:
A sót a vízmosások nyájai szertehordják,
s a bort megisszák azok, kik kincsed elrabolták.

Rád gondolok. A nap leáldozóban van már,
éppúgy mint amikor házam vendége voltál.
Rád gondolok. Hazám hegyeit felidézem.
Versaille-ra gondolok, hol jártunk kéz a kézben,
verset mondván merengve, alig érthetőn.
Eszembe jut barátod, édesanyád, a drága,
a kék tó partján a birkák, a halálukra várva,
– bús bégetés felelt a kolompok szavára -.
Rád gondolok. Az ég mélységes kék színére.
A végtelen vizekre. A tűz tiszta lényegére.
A harmatra, mely eső után a tőkéken ragyog.
Rád gondolok. Magamra. Istenre gondolok.

(Bartha György fordítása)

*

a Albert Samain

Mon cher Samain, c’est à toi que j’écris encore.
C’est la première foi que j’envoie à la mort
ces lignes que t’apportera , demain, au ciel,
quelque vieux serviteur d’un hameau éternel.

Souris-moi pour que je ne pleure pas. Dis-moi:
«Je ne suis pas si malade que tu le crois.»
Ouvre ma porte encore, ami. Passe mon seuil
et dis-moi en entrent: «Pourquoi es-tu en deuil?»
Viens encore. C’est Orthez où tu es. Bonheur est là.
Pose donc ton chapeau sur la chaise qui est là.
Tu as soif? Voici de 1′ eau de puits bleue et du vin.
Ma mère va descendre et te dire: «Samain…»
et ma chienne appuyer son museau sur ta main.

Je parle. Tu souris d’un sérieux sourire.
Le temps n’existe pas. Et tu me laisses dire.
Le soir vient. Nous marchons dans la lumière jaune
qui fait les fins du jour ressembler à l’Automne.
Et nous longeons le gave. Une colombe rauque
gémit tout doucement dans un peuplier glauque.
Je bavarde. Tu souris encore. Bonheur se tait.
Voici la route obscure au déclin de l’ été,
voici que nous rentrons sur les pauvres pavés,
voici l’ ombre à genoux près des belles-de-nuit
qui ornent les seuils noirs où la fumée bleuit.

Ta morte ne change rien. L’ombre que tu aimais,
où tu vivais, où tu souffrais, où tu chantais,
c’est nous qui la quittons et c’est toi qui la gardes.
Ta lumière naquit de cette obscurité,
qui nous pousse à genoux par ces beaux soirs d’Été
où, flairant Dieu qui passe et fait vivre les blés,
sous les liserons noires aboient les chiens de garde.

Je ne regrette pas ta mort. D’autres mettront
le laurier qui convient aux rides de ton front.
Moi, j’ aurais peur de te blesser, te connaissant.
Il ne faut pas cacher aux enfants de seize ans
qui suivront ton cercueil en pleurant sur ta lyre,
la gloire de ceux-là qui meurent le front libre.

Je ne regrette pas ta mort. Ta vie est là.
Comme la voix du vent qui berce les lilas
ne meurt point, mais revient après bien des années
dans les mêmes lilas qu’ on avait crus fanés,
tes chants, mon cher Samain, reviendront pour bercer
les enfants que déjà mûrissent nos pensées.

Sur ta tombe, pareil à quelque pâtre antique
dont pleure le troupeau sur la pauvre colline,
je chercherais en vain ce que je peux porter.
Le sel serait mangé par l’agneau des ravines,
et le vin serait bu par ceux qui t’ont pillé.
Je songe à toi. Le jour baisse comme en ce jour
où je te vis dans mon vieux salon de campagne.
Je songe à toi. Je songe aux montagnes natales.
Je songe à ce Versaille où tu me promenas,
où nous disions des vers, tristes et pas à pas.
Je songe à ton ami et je songe à ta mère.
Je songe à ces moutons qui, au bord du lac bleu,
en attendant la mort bêlaient sur leurs clarines.
Je songe à toi. Je songe au vide pur des ci eux.
Je songe à l’ eau sans fin, à la clarté des feux.
Je songe à la rosée qui brille sur les vignes.
Je songe à toi. Je songe à moi. Je songe à Dieu.

(Le Deuil des Primevères – Société du Mercure de France, Paris, 1901.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ