Egy fotó.
Rajta egy távoli reggel.
Olyan távoli, akár egy már-már elérhetetlen, régen nem látott földrész.
A fotó pedig nem egy ritka pillanatot őriz – de pillanatot.
Pillanatnyi történést, letagadhatatlan gesztust, mely mélyen beleégette magát az emlékezetbe.
De ha hirtelen nem is emlékeznénk arra a távoli hajnalra, a megélt hetvenöt évével akarva-akaratlanul barátkozó Cseke Péter azóta is ugyanannak a sorsnak a megszállottja: nagy bőröndökben, iszákokban homokot cipel, roppant térségeken át araszolva, olyképpen, amiként pályatársa és kenyeres pajtása, a riportutak porát ugyanúgy beszippantó Kenéz Ferenc valamikor versben örökítette meg az író ember sosem múló vándorlását, hurcolkodását – gondolattól a beérésig. Ilyenkor az ember, még ha akadnak is útitársai, egyedül van szándékai ballasztjával, annak tudatában, hogy egy pillanatra se teheti le a terhét, mert nincsen megváltás, se felmentés, az alkotás öngyötrő menetelésbe váltott, a terheket hordozni kell, s a hordozni szánt súlyos csomagok sehogyan sem fogyatkoznak; mindegyre új és új célok felé vonszolódik a láb…
A fényképen a riporteri sorsot éppen csak felvállaló fiatal Cseke Péter töri az utat a múlt század hatvanas éveiben – pontosabban 1968 novemberében –, bizakodva a megérkezés beteljesülésében, amikor útitársa, a fotóriporter Evellei László megörökíti a reggeli alföldön vonuló, Kisjenőből Ágyára tartó pályakezdő fiatalembert.
Akkoriban, úgy emlékszem, sokan kerültünk a hatása alá a sokáig móriczinak vélt intelemnek – amit ma szánalmas közhelyként hallok vissza az időből –, miszerint „gyalogolni jó”.
Az Illés Endre szerkesztette, 1952-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent Móricz-féle riportválogatás címéül kiszemelt szlogen azért volt képes (ránk is) hatni, mert a Móricz Zsigmond által eszményített gyaloglás – amit kurta cikkében ő életmentő csodaszerként ajánlott az ifjúság figyelmébe – a valóság megismerésének jelképeként kellette magát előttünk, választott műfajra való tekintet nélkül, a hatvanas években szocializálódott író-süvölvényekben, azzal kecsegtetve, hogy amennyiben a lassú, a tényleges közeledést, a gyalogutat választjuk a megismerés módszeréül, úgy semmi sem kerülheti el a figyelmünket, s a valóság varázskapuja minden további nélkül megnyílik előttünk.
Későn ébredtünk rá, hogy a „gyaloglás” önmagában álca volt csupán, mely elfedte és hihetővé tette a közhely igazságát, amelynek annyi köze volt a gyalogláshoz, mint tudásnak a biflázáshoz. A fényképet elnézve, s Kenéz verséből tanulságot csiholva, ma inkább a terhek cipelését, a szüntelen erőkifejtést, az ellenszélben való helytállást látom ama üdvözítő útnak – a gyaloglás helyett –, mely tényleges teljesítményre sarkall, megkönnyítve a világ fölfedezését.
Távoli, ágyai reggelén, útban kitűzött célja felé, Cseke Pétert láthatóan még hajtja ugyan az ambíció, a hit lendülete, bízva abban, hogy az útján hordozott poggyász súlya, ha nem is vész el, de átalakul, megtérül, tanulsággá nemesedik.
A lírai kísérletektől végleg elkanyarodva, publicisztikai-irodalomtörténeti-pedagógusi-szerkesztői életművével nagyjából már a háta mögött, fogalmazta meg, mintegy pályafutása summájaként: „egy újságíróból minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással.”
Hetvenéves születésnapján pályaváltásáról, az újságírás terén nyert tapasztalatairól faggattam, ő pedig mestereire és szerencsés körülményeire hivatkozott:
„A riportírásban Ruffy Péter volt a mesterem, de sokat tanultam Beke Györgytől is természetesen. Ruffy figyelt fel először rám, és arra is, hogy érdekelnek a tényirodalom elméleti/módszertani kérdései. Ruffytól tanultam meg, hogy egy-egy helyszínre újra és újra vissza kell járni. Folyamatosan figyelni a változásokat. Ez nálam úgy csapódott le, hogy primér élményeimet először a Falvak olvasóival osztottam meg, aztán az Utunkban és az Igaz Szóban folytattam a téma szinkronikus és diakronikus kibontását, majd az irodalmi lapokban megjelent változatokat egészítettem ki az egyes kötetek számára. Szerencsém volt, hogy olyan kiadói szerkesztőm volt, mint Csiki László, aki csak a továbbéltetésre érdemesített riportjaimat hagyta meg, és ezekben is ironikus megjegyzéseket fűzött a rossz mondataimhoz. A cenzúra intézményes »megszüntetése« (a valóságban: megerősítése) után a tisztességes riportnak befellegzett. Megjelent olyan riportom, amelyiknek csak a vázlata maradt meg: helységek, nevek, összefüggéseikből kiragadott, jelentéktelenné silányított epizódok. Rosszabb volt, amikor nem számított, hogy a riporter a helyszínen mit látott. Egy-egy gátlástalan szerkesztőségi főtitkár olykor a teljes szöveget átírta a saját szája íze szerint, persze megtömte idézetekkel, a legfrissebb utasítások szerint. Átgépeltetés után az eredetit eldobta, hogy ne maradjon nyoma a szerző renitenskedésének. Ma is őrzök egy ilyen »átdolgozott« kéziratot. Hajas István brassói kollégám mentette ki a Falvak papírkosarából. Gyergyószentmiklósi riportom központi alakja meghalt, mielőtt a »riport« megjelent volna. Kérdőre vonáskor ezt a választ kaptam: »Jó, hogy meghalt, legalább nem tud reklamálni…«”
Cseke Péter természetesen riporterként nem a semmiből lépett az erdélyi népélet valóságába: falun nevelkedett, a mezei munka által meghatározott székelyföldi élet- és értékrend törvényei szerint, volt hát fogalma s tapasztalata arról, hogy mennyi az annyi, nem csüngött a mesék tején, de neki is tapasztalnia kellett, hogy mindez csak alapozás, mert az igazi, a súlyos kérdések mindig az emberben és a jelenben születnek meg, azokra kell választ keresni, akár az életben, akár a szellemépítés terén.
Miközben a céltudatosan bebarangolt terület mindig más és más, a kérdések jellege, a válaszok felfejtése makacsul ugyanaz.
Cseke Péternek szerencséje volt, hogy idejében ráébredt a váltás lehetőségére, hogy sikerült elhessentenie magától a járt út hívó szavát; a költészet gyakorlásának hátat fordítva íróink, költőink, szellemi nagyságaink életútjának, munkásságának felfejtésre váró titkai felé fordult. Amit korábban nem sikerült megvalósítania riportjaival – a dolgozó ember igazságának teljes és hiteles érvényesítését –, az, úgy tűnik, működni kezdett irodalom- és sajtótörténeti búvárlásai esetében, bár az útjában álló, intézményes valósághamisítás közeg-ellenállását továbbra se tudta teljesen semlegesíteni. Valódi értelmet és távlatot csak azután nyert, hogy 1989 rendszerváltó illúziói újabb lendülethez segítették, kiteljesítvén a pályaváltás reményeit.
Munkásságának mérhető és polcra kerülő java része az ezredforduló dolgos évtizedeiben öltött testet, eredményeit pedig a közfigyelem megbecsülése nyugtázta.
És itt lép be a képbe az idősebb pályatárs, Máriás József következetes érdeklődése a rendhagyó életmű kiteljesedése iránt. Ismerkedésük, mind szorosabb szakmai kapcsolatuk a céhen belüli természetes érdeklődés és rokonszenv megnyilvánulásain túl egyetlen névben összpontosul: a Németh Lászlóéban.
Máriás József ny. újságíró, maga is képzett filosz, a szűkebb pátria szülöttjének kijáró szenvedéllyel tanulmányozta és értelmezte Németh László munkásságát, szerepét a huszadik század magyar szellemi életének minőségi kritériumok felé terelésében, fontos szerepet játszott abban, hogy Cseke Péter beáshatta magát a Németh László-féle esztétikai értelmezések velejébe – erre történik nyílt utalás abban a dedikációban is, mely 2019-ben A teljesség sóvárgása című kötet címlapjára („Máriás Jóskának, akinek a könyvtárába idejekorán fedeztem fel magamnak Németh Lászlót. A szerves szellemi építkezések igézetével. Cseke Péter, 2019. jan.30.”)
A rövidre zárt személyes kapcsolat mindkét irányban gyümölcsözőnek bizonyult: megszülettek Cseke Péter Németh Lászlóról szóló megkerülhetetlen tanulmányai, elemzései. Máriás József pedig, maga is a minőség forradalmának korparancsa hatására, rigorózus szorgalommal tartotta szemmel Cseke Péter kiteljesedő, erdélyi irodalmunk valóságát, erővonalait felfejteni igyekvő szándékát, s lépésről lépésre, valóságos nyomkövetőként térképezte fel, majd értékelte a fiatalabb pályatárs teljesítményét, helyezte el irodalmi életünk mozgásirányai közt.
Példaértékű, s egyúttal a célba vett szerzőt illetően megtisztelő az a következetesség, amivel az értelmezésre vállalkozó krónikás figyelmét az életműnek szenteli – akkor is, amikor látszólag inkább csak egy-egy bizonyos kiadványt boncolgat. Ugyanazon fedelek közt összegyűjtve, meggyőződésem, hogy hasznunkra lesz Cseke Péter munkásságának összefüggéseit egységben látni, az általa otthonossá tett irodalmi eseményeket, jelenségeket szerves folyamatokba ágyazni, megbarátkozni a gondolattal, hogy a múlt felfedése mindig összetettebb, árnyaltabb és valóságközeli világlátást kíván tőlünk ahhoz, hogy valódi értékeinket ne csupán fölvillantsuk, hanem megóvjuk az elherdálódástól, a felelőtlenül herdálóktól.
Elnézve Cseke Péternek a végtelenbe vesző mező felől érkező, bizakodó derűtől sugárzó arcát, akár úgy is vélhetjük, hogy meglelte hosszas cipekedése végső értelmét, s munkásságával oda érkezett, ahol a legnagyobb szükség van rá.
A többit meg elmondják a kötet itt következő írásai…