Magyari Lajos: Baász Imre*
Helyet kellett volna találni a sebzett
madaraknak, almot az állatnak, embernek
otthont, egy sávnyi kék eget a gondolatnak,
a színnek a színt, a formának a formát…
Mert madárgyilkoló, állatot kínzó világban
éltünk, hol a legeslegeltiportabb maga volt az
ember, kifordultak jelentésükből a színek,
visszaokádták magukat a kékké hazudott
zöldek, a vörössé mismásolt rózsaszínek,
a barnává pacsmagolt büszke kárminok;
összeroppantak a hősi ívvé hazudott gömbök,
magukat fogyatták el, s falták fel a
lágyan ívelő, de harci merevbe szántott
kosárboltok, a csúcsívek szégyenkezve
töpörödtek össze, és leomoltak…
Az ember pedig? Oly paránnyá félte önmagát
s a lelkét, hogy nézni sem mert immár
a szabad egekre, csak találgatott, jósolt,
vajákolt, vajon mit ígért néki a játszi
vagy éppen komor felhőjáték; elfelejtett látni,
aztán nézni is, simogatni. A gondolat
cikkanása bűn volt, mivel enlelkébe vágott,
akár korbácsütéssel; s már remegett-reszketett
kimondani (mit? — sejteni csupán!), hogy én
vagyok a Teremtő, hogy testvérem: Isten!
* Egy magyar grafikus halálára
Forrás: Hátország, 1992/1