Mostanában gyakran jut az eszembe, hogy le kéne vetkőznöm bizonyos kultursznobizmust. Mondjuk meg kéne fejtenem a fantasy irodalom sikerének a titkát. Például azt, hogy ha egy lány és egy fiú szereti egymást, az mért nem szól akkorát, mint ha történetesen az a fiú még vámpír is? Bizonyára az a bizonyos ingerküszöb kúszik egyre feljebb, és meglehet, a komoly üzenetek átadásában úgy kell tennünk, mint Karinthy híres hegedűsének a cirkuszban. Miközben odaszegezi a székébe a nagyérdeműt az adrenalinszintet megdobó „ kunszt”, megszólalhat és betalálhat a szívhez szóló muzsika is. Születhet művészet is. Igaz, csak elrejtve, és – IS. De az okostelefonterror kivédhetetlen sodrásában ez sem kevés.
Egyébként meg tán nem A Mester és Margarita a kedvenc könyvem? Szóval csak nyitottan, kedves fanyalgó…
Hát akkor uccu neki, olvassak ilyesmit. Azaz mégsem: csak nézni tudom Az évszázad vihara című minisorozatot (1999), mert Stephen King ebből nem írt regényt, eleve filmforgatókönyvnek szánta. Kétszeresen is jó: a fantasy irodalom egyik legkedveltebb művelője mellett még a viharosan terjedő új filmes műfaj – a sorozat – titkát is megleshetem.
Több mint 4 óra – eredetileg részekre szedve, de én csak azért nézem részletekben, mert valaki/valami miatt mindig abba kell hagynom. Egy percét sem unom. Élvezem az állandó hóesést – ha már az emberiség ostobasága miatt lassan csak filmen láthatom. Mondjuk, ez azért nem a szigetet mesevilággá varázsoló hóajándék- a történet szerint az évente irtózatos erővel odarontó hóviharok egyike, amely az amúgy is izolált szigetet végképp elzárja az emberi civilizációtól. Van egy hangulata ennek a riadt várakozásnak, amelynek kivédésére ugyan mindent megtesznek az erre kijelöltek, de mi, nézők azért aggódunk. Én például a cím alapján katasztrófafilmre tippelek, és tudom, hogy végig fogom izgulni, habár pontosan tudom, hogy a hős megmenekül és megmenekít, hogy lesz egy-két áldozat, mondanak valami nagyot a végén, esetleg totálplánban látjuk a megérkező mentőket, a felbukkanó napot, aztán a pozitív hős gondterhelt arcát, amint a vele végig vitatkozó, csinos rendőrnőt meghívja egy italra, az meg tesz egy csípős megjegyzést…, de azért megy, hogy lazítson egyet az embert próbáló helyzet után. Mert ez itt a lényeg – hogy ilyenkor elválik, ki kicsoda, megméretünk, és könnyűnek, bátornak, kevésnek vagy éppen meglepően nagyszerűnek találtatunk.
Na, ebben tévedek- miután jól felkészült a sziget, nem kell aggódnom, hogy a szerzői fantázia cunamija elsodorja. De azért a próba mint olyan, pontosabban a megméretés nagyon is jelen van. Mert ha a vihar nem is végez végzetes pusztítást, de lehetetlenné teszi a menekülést a szigetről és a kapcsolatot a külvilággal. Magára marad a kis közösség, amely látszatra oly példamutatóan összetart, ahol mindenki név szerint ismeri egymást, ahol nincs elidegenedés és magány amúgy nagyvárosi módra.
Viszont vannak titkok, amiket olyan nagyon nem kéne senkivel megosztani. Kis, mondhatnánk a sziget méretéhez igazodóan jelentéktelen botlások mellett – ügyeskedés, lopás – nagyobb, morálisabb vétkek, mulasztások. Lehet velük élni – a legegyszerűbb, ha nem gondol rá az ember, hogy öregotthonba dugta az anyját, és elvetette a gyerekét.
Ezen a ponton jelenik meg Andre Linoge, az igazságosztó Gonosz – akit egyébként remekül alakít Colm Feore, és aki bizony az eszébe juttatja a jajdeelégedettésbékés közösségnek, hogy bennük is ott van Ő. Fura gyilkosságok történnek, és bár elfogják, még a cellarácson át is akarata bábjává teszi az embereket tekintetének sötét és ellenállhatatlan mágiája. Az amúgy is amatőrként rendőrködők belső energiáját seperc alatt semmivé olvasztja ez az átható, nyugodt, gunyoros tekintet. Nincs ellenszer. Nyilvánvaló, azért ül csak a cellában, mert így akarja. És ha nem, akkor ki fogja nyitni. Ami meg is történik.
Lassan ébred rá a sziget, hogy meg kell adniuk magukat ennek az érinthetetlen, misztikus, sötét akaratnak. Meg kell neki adni, amit akar – ahogy azt ismétlődően és hátborzongató formában többször meg is ismétli. Amikor aztán a gyermekek élete a tét, a kezdetben lázadó közösség megérti: meg kell hallgatni, mit is akar, és el kell fogadni. Egyébként köztük marad, és mindent elpusztít.
A Gonosz egy gyermeket akar. Egyet az összes szigetlakó életéért cserébe. Nem megölni akarja, csak magával vinni, a maga képére formálni. A rettenetes, de világos matematikai logika szerint az egy helyett a többet kell választani. Legalább is ezt gondolja mindenki. Majdnem mindenki. Mike Anderson (Timothy Dali alakításában), aki egyedül áll ellen Linoge delejes hatásának, kétségbeesetten próbálja megértetni a közösséggel, hogy ezt nem tehetik. Mert itt nem egy és sok áll szemben, hanem Linoge és a kategorikus imperatívusz. Ha a matematikát választják, nem lesz már érdemes élni. Nem lesznek tán halottak, de azért lehet az ember úgy is az, ha közben ver a szíve…
Persze, nem hallgatnak rá. Az ember már csak ilyen – félti az irháját. Nem fontos neki, hogy tükörbe tudjon nézni, ha utána Linoge akaratának bábjaként belemasíroz az óceánba. Egyébként sincs gyereke. Ha meg van, hát csak nem lesz már olyan peches, hogy pont az övét… Az ilyesmik mindig másokkal történnek…
Azt persze ki lehet találni, hogy éppen Anderson fiát viszi el Linoge. Amit nem, az az, hogy nincs utána fordulat. A gonosz eltűnik a gyerekkel, és a sziget egy hosszú, lelkiismertfurdalástól súlyos életre ébred.
Még látjuk Andersont, amint elhagyja a szigetet, új életet kezd, és a nagyvárosi forgatagban egy percre megpillantja imádott gyermekét, akit már velejéig átitatott a gonosz.
Nincs happy end. Helyes De azért hiányzik.
És akkor most elmondom, hogyan is volt – a film és én. Szerettem nézni. Szerettem a különös hangulatát, sóvárogtam a sűrűn hulló hópelyhek elvesztett jégbirodalmára, a közösségi élményre, átéreztem a dilemma mélységes, feloldhatatlan ördögiségét, és szerettem volna, ha a szigetiek fellázadnak, miközben nem volt semmi reális alapja ennek az elvárásnak. Gondolatokat ébresztett – és örültem, hogy a Gonosz inkább az igazságosztás felé hajlik, nem tocsog a vérben, nincs lézerkardja. Jobban örültem volna, persze, ha nincs néha agyara – ugyan minek kellett az? Az a tekintet, amivel az őt alakító színész nézni tudott, maga a legyőzhetetlen sötétség. Vagy tisztánlátás? Azért Linoge ellégé wolandos (Stephen King bizonyára olvasott Bulgakovot) – mert fő célja a szembesítés, nem a primér gonoszság. Kísért, ez a dolga – és a látszatra jó emberek nem tudnak neki ellenállni. Valahol értjük is őket. Mi vajon erősebbek lennénk?
…Szóval megteszi ez a történet azt, amit a dolga: elgondolkodtat, szembesít. Nincs benne túl sok irreális elem sem. A Mester és Margaritában bezzeg sokkal több van. Ott aztán van agyar, hullafolt, sétáló kandúr, levágott fej…
Még el kell gondolkodnom azon, miért azt olvasnám mégis ezerszer újra.

Albert Csilla

A film megtekinthető itt: