1.
A harántcsíkosan hámló törzsű spanyolmeggyfa alatt,
a málnabokrok-nyaldosta öreg császárkörte törzsén,
a vén besztercei szilvafa fényfoltos árnyékában
bábot cipelő hangyák zivatar előtti riadalmában,
céltudatosan sehova igyekvő káposztalepkék táncolnak
a kis ebháti kert porhanyós földjébe kapaszkodó
ribizlibokrok élni akarásával felvértezetten.

Ha nem lennék e táj e nyelv szülötte,
mint pompás lepke, ki nem ismeri fel már
bábkoporsójából kikelve hernyó önmagát,
kapkodva ledéren szállnék az örök fényben.

Mintha hanyattvágódna az űr recehártyámon,
mint akiből kihullt a forma –
– a nemlétezés tükörén átlépett anyag,
ki már az vagyok, akivé majd leszek:

az örök körforgásban rothadt levélégetés
füstje a Trébely őszi kertjei alatt.

2.
Meztelen levelek mögül lepke-lelkem,
terebélyesedő platánfa testem,
a Jedd felé vezető műút vad bukkanóin
megcsikorduló eresztékei az időnek
röpítenek a Kincsesdombok karéjába a sombokrok alá,

ahol egykor a MAMÜ-sök performanszainak
maradványait szemléztem,
háttérben a kombinát rókavörös füstfarkával az égen.

Amiben nincsen már részem, annak jövője lettem.
Patakok hajszálereivel felrajzolt térkép az arcom

3.
Nagyapám meggyfaág pipája,
Margitka dédnéném akkurátus mosogatása,
nagyanyám a mater familiaris,
Ilonka bejárónő szerdai tejföle,
a kőhajításnyi távolságba bemérhető tere
az iskolapályának – birodalmunk.

Az Ebhát második tanárlakásának udvarán
a környék legvénebb eperfája,
a minden udvaron álló fúrt kút –
– melyeknek vizét még kóstoltam
mielőtt házfelújítás törmelék ürügyével
betemették volna őket.

Kincseket, kincseimet rejti
az odvas eperfa gyökérbe hatoló odva,
a pincemély poros sarka,
a káposztáshordó s a falba beépített téglapolc,
a libapezsgők szénsavsercintő beérése,
érő aranypármenek s batulok illata a polcon.

S a tulipános láda –
– sokáig rejtegette előlem
a Bánffy kötetekkel, a Nyírő regényekkel
tele duplafenekű alját,
melyeket még csak olvasni sem volt szabad
a napon, csak a pince homályában.
Ilyennek így nevelődtem,
bús öreggé nemesedett gondolataimmal.

4.
Így váltam gondolatban koravénné,
s tartottam meg ösztönösen gyermekszívemet.

Akik nem ismernek, azt mondják
hogy soha sem nőttem fel,
egészen felnőtté nem váltam.

Ha tudnák, hogy ez volt egyetlen menedékem –
a gyermetegség álcája,
törékeny testű kornélküli porcelán.

5.
Törékeny testű kornélküli porcelánok
az Izabella-szőlő hatalmas lugasában.
Szőlője jóllakatta az egész udvar népét szüretkor
a vastaghéjú vigasszal.

Ha arra járok, e tő unokáiról lopok néha szeretetet
a túlélés közönyének páncélja alatt,
megmaradó reménnyel lelkemben,
s a nyitott ablakon bekiabált évszámmal:
1526. Mohács.

6.
Nemes Pista tanár úr áldott praktikája,
az évszámok kikérdezése -,
amikor nem taníthatott igaz történelmet,
de csak annak járt tízes év végén,
aki tudta az évszámokat:
Így hát a nyitott ablak előtt – beh könnyelműség –
játszottunk apámmal, s az évszámokkal.
1526? A pillanatnyi csöndben bekandikált
az ablakon a hang, mire riadtan
magunkra csuktuk az ablakot,
s hiába lestem ki félve az ablakrésen,
akkorra birtokosa nem volt már sehol,
az Ebhát második házának látóteréből
kilépett. Ki lehetett, máig talány.

A megkocsonyásodott csöndet
apám szava oldozta fel:
1541, 1562, 1571, 1575 – kezdtük újra.

7.
1575. De hogy a hadrévi csatából Kolozsvárra menet
hogy tette tönkre évszázadokra őseim hírét, életét
Báthory, arról csak később tudhattam meg a valót –
Pókay utódként ítéltem el az akkori talpnyaló
Balassi Bálintot, a kegyencet,
mert vérem fejét vette Kolozsvárt az önkény,
s anyjuk – ősanyám – szíve ebbe hasadt ketté.

De, rég volt, elmúlt, jól van.
Nem fáj, csak keserű, mikor ajnározni hallom
nemzetségem oktalan kivégzőjét.

8.
A könyv, mely dédnagyanyám életét mentette meg,
Kutyfalván, a kántor tanítói lak földszintjén,
a könyvekkel körülbástyázott szobában.
A könyvben a golyó fúrta seb –
áthatolt Tolnán, Baranyán,
a kolozsvári testvérek lovas-szobrán,
s megállt a három hüvelyknyi vastag
Magyarország földrajza kötet 450. oldalán.
Ez s még számos könyv tartotta akkor meg őket.
Fölöttük, a Maros fölött, dúlt a tűzharc 1944 szeptemberében.

Rég ott nyugszanak a kutyfalvi temetőben,
elfeledett sírban. Nagyon fáj.
Így tettem az egész radnóti régi temetőt őseim sírhelyévé,
virágot is csak gondolatban teregethetek emlékükre.

Erről váltottunk szót minap, tíz éve,
a régi radnóti református templom
rovásjegyeket rejtő kiskapuja alatt.

9.
A templomot csöndjéért kell szeretni,
csak magamban tudok istennel beszélni,
másra titkaim nem tartoznak.

Hatalmaskodónak érdem hátat fordítani,
menekülés árán is életet mentve.

Menekülés az új hódítók elől.
Nagyanyám életében kétszer, nyugatnak.
Az elsőben a vásárhelyi tanítóképzővel Debrecenig,
a másodikban magyar tiszt feleségeként Semmeringig.
Aztán, elveszítve fiát, s utána lányát,
megtért tanítónéninek a régi Rákócziba.

Én is egyszer, nyugatnak. S nem tértem meg.

10.
A puszta léten túl nem maradt semmink.
A kántortanító vagyona,
az élete-kettétört bolyais tanár vagyona
ott volt diákjaiban,
föld, arany, értékpapír gyanánt.
Hamar értéktelenné váló valuta.

Menekülés a végső hódításra sereglők elől.
Menekülés, menekülés, menekülés.
És élet a romokon. Amíg lehet.
Ha léteden túl, már gyermeked a tét.
Mit teszel? Amit lehet.
Imával nem lehet gyógyítani testi bajt.

Az örök körforgásban elégett levelek
tavaszi hamuja vagyok az Ebháton,
trágya a Trébely kikelet-váró kertjeiben.

2020.01.26.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ