Valami szkizofréniát érzek Adyval kapcsolatban a magyar szellemi életben. Mindent ide számítok: emlékezéseket és emléktáblákat, borbukét és Facebookot. Majdnem mindenütt tisztelik, de sokan nem tisztázták a tisztelet okát.
Nehéz is tisztelni, az kétségtelen. Ez a fajta tisztelet, amely Erdélyben divatozik, szereti a többes számot. Együtt szeretünk, együtt utálunk. De kit?
Ady mindenben periférikus volt. A legérdekesebb vele kapcsolatban éppen az, hogy periférikus létére a centrumban tudott lenni. Nagy attitűd-elődje, Petőfi, mondott keresetlen szót nem is keveset, de azért írt olyan verseket, melyekkel együtt lehet rezegni és remegni. Ady leszidta a magyarságot, a papságot, felborította az addig szokásos “reszket a bokor”-szerelmet, melankolikus Szilágyság-verseket írt, anyaszeretete is messze volt a Füstbe ment terv tiszta tekintetű imádatától.
Ezt az embert, ezt a költőt, ezt a jelenséget úgy áldják, mintha problémátlan lett volna, miközben maga volt a verset lökő, verssel átkozódó problématudat. A propagandatörténészek összeesküvéselméleteket szőnek, hogy elvágják a gordiuszi csomót, mások egyszerűen elfordítják a szemüket, és szempillaverdeséssel próbálják dicsérni azt, aki egész életében a szempillaverdesés ellen küzdött.
Mindent problémának érzett, mert ő maga tele volt problémával – talán ez egyéniségének a kulcsa. Súlyos szülői nyomás, a nagyvilág utáni vágyódás Érmindszenten, Érmindszent utáni vágyakozás a nagyvilágban, Pesten a vidéki ember komplexusa, akinek a műveltsége meg sem közelíti a Babitsét vagy a Kosztolányiét, furcsa függő-függetlenség, mely szomjazza a barátokat, aztán ő sérti meg őket a legjobban, pénzt kér, aztán beleharap a pénzt adó kézbe… Tessék, itt van: ne harapd meg a kezet, ami enned ad – mostanában sokat olvastam ilyen meg olyan posztok alatt. Ne hajtsd a vizet az ellenfél malmára. Ne teregesd ki a szennyest. Ady végigcsinálta.
A költő amúgy sem a közmondások gyűjtője és őrzője, sokan azonban szerényen üldögélnek. Hát Adynak köszönhetően is üldögélhetnek olyan nyugodtan. És ha szeretik, amit semmilyen módon nem tudok és nem akarok megakadályozni, akkor tisztában lehetnének vele, hogy kit is szeretnek tulajdonképpen. Nem biztos, hogy azt, aki őket szerette volna.

Demény Péter / Ivan Karamazov/